Azért jó tengerparton lakni, mert akkor csak három oldalról van hülyékkel körülvéve az ember, mondotta egyszer. „Gondolj bele, milyen buta az átlagember, és rádöbbensz, hogy az emberek fele még annál is butább.” Polgárpukkasztással kezdte, fél évszázad alatt filozofikus magasságokba emelte az egyszemélyes kabarét, az amerikai ellenkultúra ikonikus alakjává nőtte ki magát a múlt század második felében.
George Carlin (1937–2008), a szókimondó humorista New Yorkban született, ír bevándorló családban. Manhattan Nyugati 112. utcájában nőtt fel, a Fehér Harlemben. A rossz hírű környék szemtelen, nagy dumás srácot faragott belőle, amiből sokáig csak baja származott. Előbb a katolikus gimnáziumból rúgták ki szövegelésért, majd a légierőtől is. Azután határozta el, hogy szerencsét próbál a színpadon, standuppal.
Trágárságáról híresült el az Egyesült Államokban. Seven dirty words (Hét csúnya szó) című produkciója nagyot szólt (a történeti hűség kedvéért a sorozat eredetiben: shit, piss, fuck, cunt, cocksucker, motherfucker, tits). „Ez a durva hetes. Azok a szavak, amelyek megfertőzik a lelket, meghajlítják a gerincet, és akadályozzák, hogy megnyerjük a háborút”, üzent hadat a képmutató prüdériának Vietnam idején.
Obszcenitás vádjával le is tartóztatták a Milwaukee Nyári Fesztiválon (1972), amire olyan büszke volt, hogy onnantól fogva kedvenc kifejezéseit „a milwaukee-i hetes” gyűjtőnéven ismételgette, közönsége gyönyörűségére és épülésére. Pimaszul élvezte, hogy bírók, politikusok, kongresszusi bizottságok, a médiahatóság hivatalnokai, önjelölt cenzorok komoly arccal vitáznak arról, mit, hol, mikor nem lett volna szabad kimondania.
Megnövesztette a haját és szakállát, az öltönyt pólóra cserélte. Lemondott a nagy tévécsatornák nézőiről, járta a maga útját. Botrányt csinált azzal is, hogy finomkodás nélkül számolt be a különféle tudatmódosítókkal szerzett tapasztalatairól. A marihuána, az LSD és a meszkalin bejött neki, segítettek tisztán látnia. Nem úgy az alkohol, a nyugtató tabletták és a kokain, ezek megártottak, elvonókúrákon próbált szabadulni tőlük.
Éles szemű társadalomkritikusként figyelmeztetett, hogy sohasem szabad alábecsülnünk a tömegbe verődő hülyék hatalmát. Azt ajánlotta, gyerekeinket ne csak olvasni tanítsuk meg, hanem kételkedni is abban, amit olvasnak, mielőtt az uralkodó osztály ostoba, engedelmes alattvalókká neveli őket. „Nem akarnak művelt népet, amelyik képes a kritikus gondolkodásra, és a konyhaasztalnál ülve rájön, hogy milyen csúnyán át van baszva”.
Minden cinikus emberben egy kiábrándult idealista lakozik, állapította meg. A kilencvenes években felvett, immár klasszikus szólóestjeit máig milliók nézik a YouTube-on (magyar felirattal is). Mintha előre látta volna, mi vár a világra. Prófétai szigorral, kíméletlen és keserű poénokban elmélkedett politikáról, lélekről, Istenről, vallásról, nyelvről, létezésről. Vigasztalásul örökbecsű bölcsességet hagyott ránk: „Minden helyzetnek megvan a humoros oldala. A kihívás az, hogy megtaláljuk.”