;

UEFA;magyar válogatott;Olaszország;Allianz;labdarúgó Európa-bajnokság;"letérdelési mozgalom";

- Nem csak foci

Az Európa-bajnokság első napjaiban joggal lehettünk meggyőződve arról, hogy a járvány nyomán egy évvel elhalasztott kontinensviadal Christian Erikssen drámája miatt marad örökké emlékezetes. Az a néhány perc, amíg a dán játékos életéért küzdöttek a pályán, mindannyiunkat ráébresztett arra, a foci tényleg csak egy játék. Irigykedve szemléltük a dánok csapatkapitánya, Simon Kjaer elképesztő lélekjelenlétét, aki nemcsak csapattársa életét mentette meg, de mindenkiben tartotta a lelket. A kontinensen szerencsére csak kevesen hallhatták, hogy az emlékeinkbe örökre bevésődő jelenetsort milyen elképesztő érzéketlenséggel kommentálta egy „szakértő” az M4 csatornán.

Ugyanakkor még sosem hatott át egy kontinensviadalt ennyire a politika. Itthon – a régi időket idézve – kormánypárti politikusok saját dicsőségüket zengték annak kapcsán, hogy a magyar válogatott váratlanul jól szerepelt, és az utolsó pillanatig volt esélye a továbbjutásra a – mint utóbb kiderült – nem is oly félelmetes „halálcsoportból”. Lám, ez a két pont máris megmagyarázta, miért öltek eurómilliárdokat a labdarúgásba. Válogatottunk játékosai egyébként minden dicséretet megérdemelnek, nekik tényleg semmi közük ahhoz, hogy egy kormánypárti showműsor szereplőivé alacsonyították le őket.

A focistákat gyakran bábként használják, de nem csak itthon. Az Európai Labdarúgó-szövetség végérvényesen bizonyította, egy banánköztársaságot hozott létre, amiben mindegy, mely diktatúrából jön a pénz, Kínából, Azerbajdzsánból vagy Oroszországból. Szinte nem telt el nap, hogy az UEFA-nak ne kellett volna állást foglalnia valami kényes kérdésben, hamar kiderült azonban, hogy miközben a szövetség egymás elismerését, a rasszizmus, a diszkrimináció elleni küzdelmet, az emberi jogokat tűzte zászlajára, s a válogatott mezekre a „Respect” feliratot is ráaggatták, mindez csak üres szólam a részéről. Az UEFA előszeretettel hivatkozik ugyan a sportszerűségre, valójában nincs tisztában a szó jelentésével.

Ha már a szövetség képtelen volt a humánus döntésekre, megtették ezt helyette a játékosok. Több válogatott tagja a kezdő sípszó előtti letérdeléssel jelezte, hogy a diszkrimináció elleni fellépést egy akár ellenséges közegben is vállalja. A Wales elleni mérkőzésen például az olasz válogatottból csak öten térdeltek le, de nem kis dolog volt ez részükről, hiszen Itáliában rendkívül kényes kérdés a befogadás, az integráció, amit a jobboldali populista pártok előretörése is jelez. De hogy a változások nem visszafordíthatóak, talán az is mutatta: később már mindannyian vállalták ezt a gesztust.

Az UEFA elvesztette a hitelét Németországban, mivel nem engedte, hogy a magyar homofóbtörvénnyel szembeni tiltakozásként szivárványszínbe öltöztessék a müncheni Allianz Arenát. E kérdésben sem sikerült a jó oldalra állni. A szövetséget csak az háborította fel, hogy Cristiano Ronaldo félretolta a kólás, Paul Pogba pedig a sörös üveget.

Az Eb-n sok játékos öntudatra ébredésének lehettünk tanúi. Többen már nem akarnak kirakati bábuk lenni az álságosság vitrinjében.