Ma Skandináviáról mindenkinek a jóléti állam ugrik be. Esetleg olyan fogalmak, mint Ikea, a Volvo, a finn út, a népfőiskola, vagy éppen a Nobel-díj. Vagy éppen a népi írók (pl. Kovács Imre, Kodolányi János) tisztelete a dán szövetkezeti modell iránt.
Joggal csodálkozhatunk azon, hogy 1920-ig, azaz mintegy száz évvel ezelőttig Skandinávia és Magyarország ugyanott állt: mindkét régióban forradalmi és polgárháborús helyzet volt (Magyarország ráadásul egy háború emberi, gazdasági és területi veszteségeit nyögte), romló életkörülmények, a politikai-eszmei táborok közötti kibékíthetetlen szembenállás. Svédországban 1917-18-ban éhséglázadás és sztrájkok bénították meg az országot, Finnországban polgárháború dúlt a vörösök és fehérek között, Norvégia Munkáspártja pedig testületileg csatlakozott a Kominternhez. Sokan nem látták lehetetlennek, hogy a régió lesz a második dominó a világforradalomban. Lenin nagy reményeket fűzött ehhez a forgatókönyvhöz. A bolsevizálódás azonban Skandináviában elmaradt.
Mi a „titka” Skandináviának, hogy az északi régió túljutott az 1917-18-as válságon, és néhány évtized múlva sikerült radikálisan csökkenteni az egyenlőtlenségeket a társadalomban? Magyarországon is érdemes szemügyre venni, mit csinált jól a skandináv térség az elmúlt száz évben. Már csak azért is, hogy megtanuljuk, mit adtak hozzá a pártok a történelmi körülményekhez.
Svédország mintegy önmagába sűrítve megjeleníti a skandináv országok fejlődésének jellegzetességeit. Külföldön általában Svédországot, a legendás „svéd példát” (korábbi, régies nevén a „népotthon”-modellt) azonosítják az „északi modellel”, azaz a skandináv jóléti társadalmak modelljével.
Skandinávia a XIX. század végén félperifériás régiónak számított, lakosságának túlnyomó része a mezőgazdaságban dolgozott. Az iparosodás az 1860-70-es években érte el ezeket az országokat, a század végén gyors ütemre váltott, és a folyamat életre hívta a munkásmozgalmat. A politikai térkép a XX. század elején radikálisan átrajzolódott: 1905-ben a 91 éves svéd-norvég unió fölbomlott, majd 1917-ben Finnország kikiáltotta függetlenségét a szétmálló Orosz Birodalomtól. Létrejöttek Skandinávia mai politikai kontúrjai.
Mi az, ami összekötötte ezeket az országokat, ami miatt egyáltalán egyetlen régiónak tekinthetjük őket? Mindenekelőtt a zord földrajzi környezet, amely egyszerre szolgált az itt élő népek számára védelemül és kihívásként. A természet zordsága hamar kialakított túlélési stratégiákat: egyfelől az erős közösségi szolidaritást, másrészt a kivándorlást. Ahogyan egy francia vendégmunkás, aki a két háború között dolgozott Svédországban, megjegyezte vendéglátóinak: „Különös nép vagytok. Országotok vadon (…) és mégis olyan, mint valami babaszoba, és úgy működik, mint egy óramű.”
A Svédország Szociáldemokrata Pártja (SAP) 1889-ben alakult meg. Programja harcosan harangozta be a szocializmus kivívásának programját, de a gyakorlatban a párt – hasonlóan a német párthoz, amely a mintát szolgáltatta – az általános választójog kivívását, a polgári demokrácia kialakítását helyezte a középpontba. Miközben az elvek szintjén az SAP nagyon radikális hangot ütött meg, egyebek mellett királyellenességével, a napi praxisban mérsékelt politikai erő volt. Sokkal inkább a fölvilágosodás, az evangélikus egyház szociális tanítása, valamint az életkörülmények lassú javítására törekvés határozta meg arculatát, mint a marxizmus.
1907-ben az SAP a liberális pártokkal karöltve elérte legfontosabb követelését: a férfiakra kiterjedő választójog megadását. Az ekkor megrendezett választáson 34 szociáldemokrata képviselő került be az alsóházba. A svéd elit ekkor – a német közéletből átvett terminussal – „hazátlan bitangnak” nevezte a szociáldemokratákat. 1917-ben a szociáldemokrácia, szövetségben a Nils Edén vezette Liberális Párttal, tüntetésekkel kényszerítette ki a választójog kiterjesztését a nőkre, valamint a király kvázi abszolutisztikus hatalmának korlátozását.
Svédország ezzel alkotmányos monarchiává vált. 1920-ban a párt vezetője, Hjalmar Branting kormányt alakíthatott. A hőslelkű Branting még két alkalommal (1921-1923, 1924-1925) töltötte be a miniszterelnök posztot.
Svédországban a kommunista párt folyamatosan balról bírálta a szociáldemokráciát. Különösen a ritkán lakott, szegény Észak-Svédország vált a kommunista párt agitációjának fellegvárává, ahol amúgy is rossz szemmel nézték azt, hogy a „déliek” kiviszik a tőkét a régióból. Ahogyan az Norvégiában és Finnországban is előfordult, nem volt ritkaság, hogy templomokban tartottak kommunista gyűléseket, és nem egy házban a helyi fundamentalista hevületű evangélikus reformer lelkész portréja egy sarokban lógott Sztálin képével. Az 1929-es gazdasági válság során a sztrájkok ismét elborították az országot.
Per Albin Hansson szociáldemokrata kormánya (1932-1946) sikeresen kezelte a válságot. Ennek része volt az amerikai New Deal mintájára a közmunkák bevezetése, valamint a jövedelemadó és rászorultság alapján a nyugdíj bevezetése. 1938-ban a saltsjöbadeni egyezménnyel az állam, a munkáltatók és a munkavállalók megállapodtak a gazdasági rendszer átalakításában, olyan módon, hogy az eleget tegyen a társadalmi igazságosságnak és a gazdasági hatékonyságnak. A munkáltatói szervezeteket megnyugtatta, hogy a szociáldemokrata kormány élesen szemben állt a kommunista agitációval. S fordítva: a munkáltatók szervezetei nem törekedtek a szélsőjobboldal fölhasználására, szemben azzal, ahogyan az Olaszországban vagy Németországban történt, ahol a fasiszta és náci rohamosztagok nagy támogatást kaptak a nagybirtokos és nagyiparos szervezetektől.
1944-ben az SAP revízió alá vette programját. A marxista utalások végleg kikerültek a dokumentumból, és gyakorlatilag a párt lemondott a szocializmus megvalósításáról. Mondhatni: a svéd szociáldemokrata párt a Németországi Szociáldemokrata Párt nevezetes Bad Godesberg-i fordulata (1959) előtt egy évtizeddel végrehajtotta a maga Bad Godesbergjét. Az új cél a teljes foglalkoztatás elérése és az életkörülmények javítása, a jóléti állam megteremtése lett.
Svédországban lemondtak a kulcsiparágak államosításáról (ellentétben a drasztikusan államosító angol Munkáspárttal), a termelés ellenőrzése helyett inkább az elosztás igazságosabbá tételére helyezték a hangsúlyt. A Parasztszövetség, majd utódja, a Centrum Párt támogatta a szociáldemokrata politikát, ez biztosította a mezőgazdasági népesség jóindulatát és a parlamenti többséget a szociáldemokrata kormányok számára.
Az SAP 1932-től 1976-ig rendületlenül vezette az országot, igaz, jelentős részben kisebbségi kormányzás keretében. Míg 1919-ben a magyar politika beletorkollott a tanácsköztársaságba és a fehérterrorba, Svédországban sikerült békés úton rendezi a politikai válságot. Büszkék lehetnénk arra, hogy a magyar szociáldemokraták négy kormányban is hatalomra kerültek 1918-19-ben, megelőzve a skandináv szociáldemokrata pártokat. Csakhogy éppen az 1918-19-es szerepvállalás miatt a magyar szociáldemokratáknak üldöztetéssel kellett szembenézniük 1919-ben, és csak a Bethlen-Peyer paktum szabadította ki őket a politikai értelemben vett karanténból. A magyar szociáldemokraták bekerültek a parlamentbe, de a Horthy-korban esélyük sem volt kormányra kerülni. Ezzel ellentétben a skandináv szociáldemokraták lassan kormányra kerültek.
A parasztság önszerveződése is másképpen alakult. A magyar agrár- és parasztpártok, az ún. kisgazdapártok nem tudtak kormányra kerülni, legalábbis úgy nem, hogy aközben programjukat el ne sikkasszák. A lakóhelyi, szocializációs ellentét, valamint a Bethlen-Peyer paktum miatt a szociáldemokraták nem voltak képesek elérni a magyar paraszti népességet. Ezzel szemben a skandináv térségben lassan kialakult egy együttműködés a szociáldemokrácia és a parasztpártok között. A szegénység leküzdésében pedig össztársadalmi konszenzus bontakozott ki az 1940-es évek végére.
Svédországtól egy dolgot biztosan megtanulhatunk: a pártoknak konszenzusra kell jutniuk abban, milyen politikai irányvonalat szeretnének a következő évtizedekben.