Napjainkban szinte már mindenki úgy érzi, hogy az emberiség eddigi története legjelentősebb változásait éljük át, és ezek gyökeresen módosítják az eddig sok száz éven át is változatlan emberi közösségi alapokat, és kényszerűen elérik – illetve el kell érniük – a jelenlegi nyugdíjrendszer alapjait is. Ma már nem elegendőek a kisebb-nagyobb korrekciók, a parametrikus kiigazítások.
A jelenlegi állami nyugdíjrendszert több irányból érik kihívások, melyekre rövid időn belül meg kell találni a paradigmatikus válaszokat. A molekuláris biológia kutatói újrafogalmazták az öregedés fogalmát, a munkaügyi szakértők átértékelték a munka jelentéstartalmát, a szociológiatudomány művelői kibővítették a társadalmilag hasznos tevékenységeket, a közgazdaságtudomány szakértői előtérbe helyezték a termelékenység fontosságát, a demográfiatudomány képviselői újragondolták a termékenység következményeit.
A szakmai diskurzusok közül a legnagyobb érdeklődés az öregedéssel kapcsolatos kutatásokat kíséri. A közelmúltig a tudományos szakértők úgy látták, hogy az öregedés azért létezik, mert a szervezet normál működésének fenntartására irányuló evolúciós nyomás csak az utódok létrehozásának befejezéséig tart. Az időközben bekövetkező tudományos „forradalom” eredményeképpen azonban nem tudni, hogy az intenzívvé váló sejtkutatások melyik útja, illetve mikor hoz rövidesen olyan eredményt, amely lelassíthatja az öregedés folyamatát. Fordulópont előtt állunk: az empirikus adatokból már látszik, hogy az utóbbi években megnövekedett az egészségben eltöltött, továbbá a születéskor várható átlagos időtartam, illetve az elhunytak átlagos életkora.
Szintén figyelemre méltók az idősekkel kapcsolatos legfrissebb jogelméleti eredmények. A XX. század első harmadában jelentek meg az emberi jogok második nemzedékéhez tartozó szociális jogok (szociális, gazdasági, kulturális jogok). Ezek alapvetően pozitív jellegűek, azaz érvényre juttatásukat az állam csak pozitív aktivitásával valósíthatja meg. E kikényszeríthető állami elkötelezettség normaszövegben való rögzítése napjaink küzdelmei körébe tartozik.
A digitalizáció, a technológiai fejlődés, valamint a robotizáció hatásai drasztikusan átalakították a munkaerőpiacot is. Az ipari forradalom kialakulásakor rögzült tradicionális munkakép napjainkban már nem alkalmazható érvényesen, nem tapasztalhatjuk ma már azt a stabilitást, amelyre jellemző volt a munkahelyhez való hűség (törzsgárda tagság, jubileumi jutalom), a határozatlan idejű munkaszerződés (nyugdíjas állás), a kiszámítható és lineáris karrier út (szamárlétra), a kiszámítható és előre kalkulálható nyugdíjba vonulás biztonsága (nyugdíjas közösség), a munkahelyi kollektíva védettsége (brigádmozgalom). Az ipari forradalom időszakára jellemző sajátosságokra alapozva alakult ki viszont a társadalombiztosítás.
A XXI. századra megváltoztak a munka világára jellemző sajátosságok. Az egyik jellemző az, hogy átalakulóban van a munka fogalmának tartalma, változik a munka ethosza. A munkavégzés során egyre inkább középpontba kerül a célérték helyett az eszközérték. Fontosabbá válnak a kedvező munkakörülmények, a kellemes munkaköri légkör, a végzendő feladathoz való kreatív hozzáállás. (A jó lét helyett a hangsúly a jóllét felé tolódik el.)
A másik jellemző változás az, hogy a tradicionális munka szerkezete is átalakul. A munka törvénykönyve hatálya tartozó foglalkoztatások körében egyre elterjedtebbé váltak az atipikus formák (pl. részmunkaidős állások, projekt alapú munkák, alkalmi munkavállalási formák, a távmunka lehetőségei stb.). Mindezek mellett sokasodnak a polgári jogviszony alá tartozó „foglalkoztatási” alakzatok is (pl. egyéni vállalkozók, megbízási- vagy szellemi szabadfoglalkoztatási jogviszony alapján tevékenykedők, őstermelők, szövetkezeti tagok, kisadózók stb.)
A harmadik figyelemre méltó változás az, hogy a hagyományos értelemben vett és a társadalmi közfelfogásban rögzült munkára fordított idő - az időmérleg kimutatásai szerint – fokozatosan háttérbe szorul. Egyre több időt fordítunk a nem fizetett, önkéntes és háztartási munkára (láthatatlan munka). Az informális gazdaságban való részvétel, a reciprocitáson alapuló munka, a szívességi vagy a közösségi aktivitás, a gondozási, az ápolási, a közéleti munka mindegyike társadalmilag hasznos tevékenység. Jelentősen hozzájárulnak a formális munkaerőpiaci keretek között dolgozók tehermentesítéséhez, a társadalom működőképességéhez nélkülözhetetlen szociális szövet fenntartásához, és nem mellékesen növelik a közösség felosztható javait. (Most nem térünk ki a fekete vagy szürke foglalkoztatottak sajátos viszonyaira.) A munka világának változását az is mutatja, hogy egyre több helyen csökkentik (vagy a közeljövőben tervezik csökkenteni) a napi, heti munkaidő hosszát a fizetések változatlanul hagyásával, illetve növelik a fizetett szabadságok időtartamát.
A megváltozott karakterű és szerkezetű társadalomban a korábbi helyzetre adekvát, biztosítási logikára épülő védőhálók egyre kevésbé tudják az új típusú kockázatokat kezelni. A tipikussá váló atipikus foglalkoztatási formákat a jelenlegi társadalombiztosítási rendszer csak számtalan kivétellel, inkoherens módosításokkal, több alkotmánybírósági határozattal tudja hatályban tartani.
Magyarországon a történelmi előzmények és a pénzügyi tudatosság jelenlegi állapota miatt az időskori jövedelem forrása alapvetően az állami költségvetésből származik. Az időseknek az állami nyugdíj képezi a jövedelmük közel 90 százalékát, további 7-8 százalék munkajövedelemből keletkezik, és mindössze 3 százalékot tesznek ki a különböző nyugdíjkiegészítő megtakarításokból eredő források. Ezzel a sajátos időskori jövedelmi megoszlási struktúrával, a meghatározóan „egy lábon állással” kiugróan egyedülállóak vagyunk az OECD országok között. A fenti körülmények miatt, az állami nyugdíjellátások folyósításának mértéke és annak a biztonsága szempontjából fókuszba kerül Magyarországon a központi költségvetés.
Az megnyugtató, hogy a jelenleg hatályos törvényi szabályozás úgy rendelkezik: amennyiben a költségvetés adott sorában tervezett nyugdíjkiadások összege alulmúlja a tényleges kiadást, úgy a szükséges többletet a költségvetés másik fejezetéből átcsoportosítják. Ebből is következik, hogy a nyugdíjkiadások felső határa a „puha költségvetési korlát” miatt valójában a költségvetés egészétől függ. A költségvetésért felelős kormány nem külön-külön felel a költségvetési sorokért, hanem őt a végrehajtás során globális felelősség terheli. A költségvetés LXXI. fejezetében szereplő Nyugdíjbiztosítási Alap címszó alatti bevételek és kiadási előirányzatok „csak” tervezési irányszámoknak tekinthetőek, a gyakorlatban nem jelentenek akadályt az ígéretek teljesítésében.
Összességében kijelenthető, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer fenntarthatósága addig lehetséges, ameddig a költségvetés összeállítói a nyugdíjrendszer rovatra beterveznek, illetve – ha szükségét érzik - ide átcsoportosítanak megfelelő összegeket. Röviden megfogalmazva: kijelenthető, hogy az állami nyugdíjrendszer nem tud csődbe menni. Ugyanakkor a központi költségvetésben szereplő, nyugdíjfolyósításra szánt összeg jelentős része a szolgáltatások és az áruk áfa tartalma miatt visszakerül a költségvetésbe. Említésre érdemes az is, hogy az idősek a ma hatályos közterhek (adók, járulékok, illetékek, díjak stb.) közül szinte mindegyik megfizetésével maguk is hozzájárulnak a költségvetés bevételi oldalához. A fentieken túl az idősek értékteremtő munkájuk következtében, a „láthatatlan” munka révén – a társadalmi hasznosságon túl – a GDP növekedéséhez is hozzájárulnak.
A fenti kihívásokon túl az is napirendre kényszeríti az idősekről való gondoskodáshoz kötődő szabályozások megváltoztatását, hogy az érintettek körében is nagy a bizonytalanság a nyugdíjakkal kapcsolatos szabályrendszer érvényesülésében. Sem a transzparencia, sem a közérthetőség, sem a kiszámíthatóság követelményei nem érvényesülnek a jelenlegi állami nyugdíjrendszerben. Mindezekből következik, hogy a változtatás elkerülhetetlen.