Őserejű jelkép: kiskapu egy betonfalon. Nem a bevett jelentés szerint, nem nyílik sem térben, sem időben, a fém nyílászáró egyszerűen a tömör kerítésre van erősítve. Története banális. Park épült Szolnokon, uniós pénzből. A tervezési szakaszban megkérdezték a szomszédos lakópark képviselőjét, szeretnének-e közvetlen összeköttetést a parkkal, az igen válasz nyomán a kivitelezési tervbe kapu került, s így fogadtatott el a pályázat. Csakhogy a lakópark később revideálta álláspontját, úgy döntött: inkább kerülnek egyet az ott élők, de nem kérik a kaput. Ám ha nincs kapu, hibádzik a megvalósítás, és a jóváhagyott tervtől való eltérés miatt odaveszhet az uniós támogatás. Így a betonra applikáltak egy nyílászárót, mindenki elégedett lehet: ajtó van, átjárás nincs.
Fene az Európai Unió gusztusát, hogy egy vas kiskapuért fellép és torol, de a jogi kiskapuk és erkölcsi csapóajtók miatt legfeljebb a fejét ingatja, miközben – legfeljebb ajakbiggyesztve – finanszírozza azt a rezsimet, ami csak tapossa és tapossa (természetesen huszárcsizmában) a közösség alapértékeit. Mert lehet, hogy a kapun túl ott van Európa, csak hát ajtó van, átjárás nincs. (Hál’ Istennek az EU így is át tudja dobni a pénztárcáját a falon.)
Éppen ezért nem könnyű magyar diplomatának lenni, hazánk képviseletéhez kevés a sokéves nagyköveti, konzuli, attaséi tapasztalat – ha nem jár párban médiaértékesítési tapasztalatokkal. Ugyanis a miniszterelnök arra kötelezte a nagyköveteket, hogy nyissanak kaput a magyar kormányzati valóságra, és a lehető legtöbb sajtófelületre kenjék rá az ő legújabb, hét pontban megfogalmazott Európa-vízióját, azaz hirdessenek, hirdessenek és hirdessenek. Csakhogy ez korántsem olyan egyszerű.
Akadnak lapok, melyek egyszerűen visszadobják a terjeszteni vágyott tartalmat, mert az – ahogy az egyik ilyen közlésmegtagadó orgánum, a La Libre Belgique főszerkesztője, Dorian de Meeûs fogalmazott – hadilábon áll a valósággal. A visszautasítás nyilván szokatlan az orbáni világban, hisz egyrészt a valóság (no pláne az igazság) nem követelmény a kormányzati médiában, másrészt a honi hatalom emberei ahhoz szoktak, hogy előre megírt interjúkat, tudósításokat stb. lehet elhelyezni ténycikként, sőt a szerzőt is meg lehet választani. Mindenesetre az örömteli, hogy a civil kurázsi zárja a sajtókapukat.
De amíg az unióban hiába ácsorog olykor bizonyos ajtók előtt a magyar kormányfő, itthon mindenhova bejut a „Botond Bizáncban” fantázianevű ajtódöngetés, -nyitási módszerrel. Most éppen az ellenzéki Dunaújváros széfjének ajtaján jutott át, s vett el évi több milliárd forintot a várostól. Ugyanis a kormány különleges gazdasági övezetté nyilvánította a Dunaújváros melletti részeket, így az ott termelő cégek (például a Hankook vagy az új akkumulátorgyárát ide tervező dél-koreai SK Innovation) nem a városnak fizetnek iparűzési adót, azt a jövőben a fideszes többségű megyei közgyűlés szedi be és osztja el a települések között (részrehajlás kizárva!).
Az más kérdés, hogy amíg a miniszterelnök mindig talál kiskaput (vagy legalábbis erősen törekszik rá), addig hívei rendelkezésére nem bocsát ilyen facilitást: a kormányzati ideológia igyekszik ugyanúgy körbezárni a Fidesz-tábort, mint az említett szolnoki betonfal. Csakhogy a belterjes rendszereknek van két velejárójuk. Az egyik, hogy a magukra zárt világban elveszik a hétköznapi valóságérzékük, és csak a rendszer sablonjai alapján képesek értelmezni körülményeiket. A másik, hogy túlfeszül az igazolási vágy.
És így esett meg, hogy a Fidelitas (tudják, innen válogat olykor utánpótlást a kormánypárt) némiképp hebehurgya tagjai tarra vágtak egy méhlegelőt a fővárosban, mondván: gazmező az, ami boldogan burjánzik Karácsony főpolgármestersége alatt. És miközben polgári formára tarolták a területet, szép kupac szemét maradt utánuk, fákat sebeztek meg, de bizonyították, hogy Budapest ellenzéki vezetése jót nem tehet. (Az ő betonfalukon egyébként annyira nincs egy rés se, hogy azt sem tudták, a fideszes világban (a XII. kerületben és Székesfehérváron) szintén kultiválják a méhlegelőket.)
Egyebekben nem is kell mindenkinek ajtó, van, aki a falat is át tudja törni. Áder János ilyen. Ő testőreinek mutatta meg a falon túli világot: a halakét. És erőemberei rákaptak a dologra. Úgyhogy a köztársasági elnök, mint a jó hittérítő, igen büszke. Arra különösen, hogy emberei „nemcsak a békéshalas pecázást, hanem a rablóhalazást is megszerették ez idő alatt”.
