A NER térnyerésekor a felzárkózás, a társadalmi-gazdasági modernizáció magyar útjával, a közepesen fejlett országokra jellemző zsákutcás, monokulturális modelljével kompatibilis, egyszerhasználatos szakmunkás képzési rendszer kialakítására került sor. Ha megvizsgáljuk, mire volt elég ez a teljesítmény, akkor a legfontosabb indikátorokat tekintve a követkető mérleget tudjuk megvonni.
A lebutítás nagyságrendjét érzékelteti, hogy Németországban a szakképzés - tartományonként eltérően - a 9 vagy 10 osztályos általános iskolára épül, de a tanulók többsége 10 osztályosba jár. A magyar 8 osztállyal szemben a német 10 osztály elvégzése 2208 plusz óra versenyelőnyt jelent, elsősorban alapkészségek tekintetében, így a német duális képzésre történő hivatkozás leginkább a közvélemény meggyőzésére alkalmas.
Kétségtelen tény, hogy a foglalkoztatottság növelésének, a munkaalapú társadalom által diktált gazdasági-egzisztenciális munkakényszernek, valamint a túlélés esélyét kínáló közmunkarendszernek és a világgazdaság aranykorszakának köszönhetően a munkanélküliségi ráta 2010-es 11,3 százalékról 2019-re 3,5 százalékra csökkent, ami a piacgazdasági viszonyok között a teljes foglalkoztatottságnak felel meg. Ezt az optimális képet azonban árnyalja a munkanélküliek statisztikai nyilvántartásának módszertana és a közmunkások foglalkoztatása, amely elrejti a tényleges, az elsődleges munkaerőpiacra jellemző munkanélküliséget. Az ugyancsak a 8 osztályra épülő, alulról történő asszertív szakképzési expanziónak köszönhetően az ifjúsági munkanélküliségi ráta 2019-re több mint felére csökkent (26,4 százalékról 11,4 százalékra), ami az európai középmezőnynek felel meg (Csehország 4 százalék, Lengyelország 8 százalék).
A 8 osztályra előrehozott szakképzésnek köszönhetően sikerült tehát több tízezer funkcionális analfabéta fiatalt beterelni a szakképzés rendszerébe, illetve onnan kipaterolni a 16. életévüket betöltött, renitenskedő fiatalokat a munka, a közmunka világába. Így a szakmaszerzéshez vezető tanulási útvonal lerövidítésével a végzett szakmunkások jóval hamarabb váltak kenyérkeresővé, amivel növelték a szakmunkás kibocsájtás kapacitását. Ezzel együtt azonban a végzett pályakezdő szakmunkások döntő többsége csak betanított jellegű, összeszerelő típusú szakmunkára volt csak képes.
Az új szakképzési modell egyik legkárosabb következménye lett, hogy a korai iskolaelhagyók tekintetében a leggyengébben teljesítő országok táborába jutottunk. Alig van néhány olyan uniós ország, amelyben 2010-2018 között növekedett volna a korai iskolaelhagyó 18-24 év közötti fiatalok aránya. Magyarországon ez 10,8 százalékról közel 12,5 százalékra növekedett, de ez a tendencia teljesen szembe megy az EU 28 tagállamára vetített átlagértékkel, ahol ez a mutató 2010-2018 között 13,9 százalékról 10,6 százalékra csökkent. A számok nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy Magyarországon 2018-ban 759 ezer 18-24 éves fiatalból 95 ezer főnek legfeljebb csak alapfokú, általános iskolai végzettsége volt. Pozitív elmozdulást jelez, hogy a KSH szerint 2019-re a korai iskolaelhagyók aránya 11,8 százalékra csökkent, de nem tudjuk, hogy ez a pedagógiai munka minőségének, vagy az adminisztratív utasításoknak volt-e köszönhető. Az Eurostat 2020-as adatai az utóbbit látszanak alátámasztani, mivel ez a mutató 12,1 százalékra növekedett, ami a V4-es országok viszonylatában 4-7 százalékkal rosszabb teljesítménynek számít.
A korai iskolaelhagyókon belül a roma fiatalok aránya 2019-re elérte a 65 százalékot. A korai iskolaelhagyók 33 százaléka szakközépiskolába, 47 százaléka pedig szakiskolába járt már 2015-ben. Látható, milyen visszahúzó ereje van a diákok társadalmi, gazdasági és szociális hátterének az iskolai eredményességükre.
A tankötelezettségi korhatár leszállításának egy másik káros vetülete volt az iskolába járás szintjének számottevő romlása. Amíg 2011-ben a 17-18 évesek 98 százaléka járt középiskolába, addig az előrehozott szakképzés bevezetése és a tankötelezettségi korhatár csökkentése következtében ez az arány 2016-ra 85 százalékra zuhant. Ez igazolja, hogy milyen „hatékony” volt a 16 éven felüli túlkoros, renitenskedő, deviáns, zömében szakiskolai tanulók kipenderítése a rendszerből. Ehhez szorosan kapcsolódik a 17 éves inaktív fiatalok arányának megduplázódása 3 százalékról 5-6 százalékra, ami számszerűen még elhanyagolható, de ez a roma fiatalok körében már eléri a 40 százalékot, és ez idővel a tartós munkanélküliség melegágya lehet (Európa Bizottság: Oktatási és képzési figyelő 2020.).
Szakmai evidenciának számít, hogy a korai iskolaelhagyás magas, illetve növekvő aránya hosszú távon negatív hatással van a társadalmi fejlődésre és a gazdasági növekedésre, valamint melegágya a szegénység, a nyomor újratermelődésének és a társadalmi marginalizálódásnak. Ezek a változások azt az üzenetet hordozzák, hogy a döntéshozók lemondtak a szakiskolai/szakközépiskolai szegregált képzési formában lévő tanulókról, elfogadták, hogy ebben a képzési formában rekedtek a társadalom peremére szorult örök vesztesek gyerekei. Így ez a képzési forma a szegénységről, a hátrányos helyzetről szól, arról, hogy funkcionális analfabétaként nem képesek a szakmát tiszteségesen elsajátítani. Többségük fiatal munkaerőként csak betanított vagy segédmunkára alkalmas droid, ők vannak leginkább kitéve az állásvesztésnek, és emiatt nehezen tudnak majd boldogulni az életben. Ez a réteg az, amely 15 éves korában mintegy háromévnyi tudásanyaggal van lemaradva a gimnáziumi tanulókhoz képest.
A magyar szakképzés szempontjából nem nevezhető sikertörténetnek a szakgimnáziumi képzés bevezetése sem. Ez összefüggésben állt a munkaalapú, fizikai szakmunkára épülő, kékgalléros szakképzési rendszer expanziójával, mivel ezt a képzési típust a szakiskolai szakmunkás képzés irányába nivellálta. Ebben a 4+1 éves képzési formában két szakma elsajátítása és a szakmai érettségi megszerzése a hamis illúziók világába tartozott, mert sem az érettségi, sem a megszerzett szakma nem lett teljes értékű. Az ágazati szakközépiskolai képzés kivégzésével és a szakgimnáziumok erőltetésével pont az ellenkezőjét sikerült elérni: a gimnáziumok további térnyerését, miután a KSH szerint 2010-2020 között a gimnáziumi tanulók aránya 34 százalékról 48 százalékra emelkedett. Ezzel a szakképzés vonzereje, társadalmi megítélése soha nem látott mélységekbe zuhant.
A szakképzés kékgalléros szakmunkás modellje alkalmas volt arra is, hogy hibernálja a társadalmi mobilizációt, elfogadtassa a rendszert azzal, hogy elég szakmunkásnak lenni, és egy jó szakma felér egy diplomával. A szakképzési munkaszerződések bevezetése is abba az irányba ösztönzi a pályaválasztás előtt állókat, hogy minél többen tanuljanak szakmát, és minél hamarabb álljanak munkába. A munkaszerződések 2021-től történő bevezetése a havi rendszeres, kötelező juttatás mértékét a minimálbér 60 százalékára emelte fel. A mihamarabbi munkába állásnak egy újabb ösztönzőrendszerét jelenti, hogy a 25 év alatti munkavállalóknak a jövő évtől nem kell majd személyi jövedelemadót fizetniük.
A munkaalapú társadalom és a szakképzés kékgalléros szakmunkás modelljét - a pártállam hatalmi céljának alárendelten - az összeszerelő Magyarország gazdaságfejlesztési koncepciójára építve vezették be. Amíg kezdetben a szakképzés hatékonyabb, jobb működése, újjáépítése, a rendszerhibák korrekciója volt a fókuszban, addig később már egyre leplezetlenebbül az öncélú, gátlástalan, csak ellenségképben gondolkodni tudó, káoszfüggő, a tökéletességet és az örökkévalóságot hirdető vezetési-irányítási stílus vált uralkodóvá. A hosszú távú perspektívákat vizsgálva azonban ez a szakképzési szisztéma hozzájárult ahhoz, hogy a versenyképességünk szempontjából egyik legfontosabb nemzeti értékünk, a magyar munkaerő középtávú, hozzáadott értéktermelő képessége lejtmenetbe kerüljön. A 2/3-os társadalmi modell révén pedig lemondtak a társadalom 1/3-ának felzárkóztatásáról, esélyegyenlőségének megteremtéséről.
A témáról korábban: Felnőtt az oktatás mostohagyereke (június 2.), Egyszerhasználatos szakmunkások (június 16.).