Vannak gyermekek, akik akár már 12 éves korukban érzik, tapasztalják magukban azt a másságot, amit megfogalmazni még nem tudnak, mert nem tudják, mi az, de érzik, hogy ők valamiért mások. Az előlük való tagadás, az elutasítás, a velük szemben való hallgatás, a titkolózás a lehető legrosszabb megoldás. Az őszinte beszéd az egyedüli helyes kezelése a dolognak, a gyermek értelmi és szellemi szintjén.
A nemrég elfogadott törvény ugyanakkor a pedofíliát mossa össze a homoszexualitással. A pedofília természetesen védhetetlen, még akkor is, ha valójában akkor sem bűncselekmény, ha büntetőjogi tényállássá tette a törvényalkotó, és erre is tekintettel rendészeti eszközökkel és büntetőjogi módszerekkel lépünk fel ellene. A pedofília valójában (és a maga nemében) egy betegség. Speciális, de akkor is betegség. Olyan, mint (szintén a maga nemében) az alkoholizmus vagy éppen a drogfüggőség.
Ezeket sem lehet rendészeti és/vagy büntetőjogi eszközökkel, módszerekkel megoldani. A pedofillal szemben a társadalmat, értelemszerűen elsősorban a gyerekeket meg kell védeni, ebben azonban a börtön csak átmeneti megoldást eredményez. Hosszú távon az egyedüli helyes fellépés az orvosi-egészségügyi, ha jobban tetszik, klinikai kezelés. Ezt követően, a megfelelő körülmények között az ilyen ember is normakövető, a köznyelv szerint "normális" életet fog tudni élni.
Megjegyzem, ez a "normális élet" is egy igen tág fogalom, attól függ az értelme, honnan nézzük. Sok heteroszexuálisnak nem normális semmi olyan, ami eltér a heteroszexuális viselkedéstől, számos nem heteroszexuális ugyanígy van ezzel. Ezért korántsem biztos, hogy szerencsés, ha egy heteroszexuális kvázi kisajátítja önmagának a normalitás fogalmát. Mert ami számára normális, az lehet, hogy egy nem heteroszexuális számára már abnormális.
Ezért is kellene megérteni az emberek sokszínűségét és a másfajta szemléletet, gondolkodást. Ha valaki kizárólag azt tartja normálisnak, amit ő képvisel, jelenít meg, az önző, egoista, mert kizár minden más alternatívát, kizár minden más meglátást és látásmódot, lehetséges megoldást. Önmaga szempontjából ítél meg mindent helyesnek, mintegy felállítva azt az axiómát, hogy kizárólag ő lát, ő ítél meg mindent helyesen, ami ettől eltér, az számára deviáns. Nem fogadja el az emberi sokszínűséget, ezáltal a másságot sem: éppen ezért kifejezetten érdekelne, hogy aki ennyire elítéli a másságot, hogyan kezelné a gyermekét, ha esetleg "más" lesz?
Nem lehet élethelyzeteket szembeállítani, az eltérőségeket annak függvényében megítélni, elítélni vagy megvédeni, hogy az adott kérdésnek melyik végén állunk, melyik felében vagyunk érdekeltek és érintettek. Éppen ezért mielőtt valaki a normalitás és az abnormalitás közötti különbség mellett áll ki, ezeket szembeállítja egymással, határvonalat húz közöttük, először fogalmazza meg, hogy mi a normalitás és mi az abnormalitás. Mert nem állíthatjuk fel egyik tézist sem bebetonozott szentírásként pusztán azáltal, hogy saját személyünkben melyiket éljük át; mert ez csak szubjektivizmus, amely tetszik-nem tetszik alapon az egész életünket áthatja.
Nagyon nem ártana levenni a szemellenzőt, és nem csőlátással kellene látni és megítélni a világ dolgait. Csak halkan kérdezem meg: aki a heteroszexualitást tartja kizárólagosan a normalitásnak, az mit gondol mondjuk a Himnuszról, miután tudomást szerez róla, hogy a szerzője, Kölcsey Ferenc is homoszexuális volt?
A nemrégiben lezajlott tüntetéseket pont azért is tartották, hogy felhívják a figyelmet a másságra, annak társadalmi elfogadására. Ha az elfogadott törvény felől nézzük, ez akár önmagában is lehet a tiltott "népszerűsítés". De ha a társadalom toleránsabb lenne, mint ahogy nem az, akkor talán nem is lenne szükség ilyen tüntetésekre. Ezért nem a demonstrációt kell elítélni, nem azt kell provokációnak minősíteni, hanem azért kell tenni, hogy ne legyen ok a tüntetésre.