„Nekem is fáj, ha visszanyal a fagyi. Eladtam a lelkem, mocskos vagyok, lelketlen és megalkuvó. Művész. Tiszta, mint a hó. Ne bántsatok.” Ez a szöveg olvasható többek között a Mefisztó színlapján. Az Átrium előadásában, amelyet Klaus Mann regénye nyomán, Mikó Csaba és Kukk Zsófia átdolgozása alapján Urbán András és a társulat jegyez, mégis van bántás bőven. Ám az alkotók egyrészt önmagukat is bántják, másrészt nem annak szánják, hanem dühös, önironikus kiáltásnak.
De ez már nem is kiáltás, hanem üvöltés. A Klaus Mann által felvetett téma (Szabó István Oscar-díjat érően meg is filmesítette) húsba vágóan aktuális. Nemrég az Újvidéki Színház is műsorra tűzte a regény színpadi változatát. Az Átriumban játszott előadás azonban teljesen más, mint az újvidéki. Mindkettő a művész erkölcsi felelősségét firtatja, ám míg a vajdasági változat formája egy dráma, az Átriumban egy kortárs kabarét kapunk. Jelenetfüzéreket, de a regény momentumai azért olykor felvillannak. A produkció rendezője vajdasági, ő Budapestre jött, hogy megrendezze az előadást.
Urbán András színháza szabad és provokatív. Lehet szeretni, vagy elutasítani, de mindenképp hat a nézőre. Ez történik a Mefisztóval is, csakhogy, mintha most még nagyobb határátlépéseket élnénk át. A nézőt rögtön fel is szólítják, hogy harapjanak! De itt a színpadon harapnak.
Na persze nem csak bántás van és harapás, hanem például zene is: egy trió (Gátos Iván zongora, Nagy Zsolt dob, és Studniczky László basszusgitár) élőben kíséri a játékot, sőt az egyik jelenetben úgy érezhetjük, mintha Péterfy Bori-koncerten lennénk. A díszlet is egy orfeumra, vagy kabaréra utal. Inspirálóak Pető Kata jelmezei és élvezhető Widder Kristóf koreográfiája.
A színészek alapvetően különböző témákra improvizálnak. Nagyon sok az ötlet. Elhangzik például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, hallunk gyűlölködő kommenteket, az egyik jelenetben a Mefisztó verbálisan és fizikailag is megalázza a színészeit. Az előadás jelenetről jelenetre fokoz, száguld a durvább és még durvább felé, amilyen az életünk és a körülöttünk lévő világ. Olyan, mint egy végtelen kibeszélés, azt hisszük, hogy már az elején mindent elmondtak, de aztán újabb és még újabb őrületet, trágárságot, vagy perverziót látunk. Szeretkeznek, maszturbálnak, főleg Mefisztó. El is hangzik, egyfajta fanyar szimbólumként, hogy az előadás nem más, mint Alföldi Róbert maszturbációja.
Az előadás tehát minden sztereotípiával, előítélettel szembe megy. Önmagát sem kíméli, miközben súlyos közéleti és morális utalásokat tesz. Számomra azonban egy idő után túlságosan töredezett, annyira sokfelé visz, hogy hamar eltelít. Fityiszt mutat, megbotránkoztat, sokkolni akar. De, mivel az esztétikai és egyáltalán mindenféle arányt tudatosan felrúg, innen kezdve, nagyon szubjektív, hogy kire, miként hat.
A címszerepben Alföldi Róbert manírmentes, óriási energiával dolgozik. Ha kell üvölt, de saját magának is tükröt tart. A színész kiszolgáltatottságát, morális törékenységét mutatja meg erőteljesen, illetve azt is, mi történik, ha egy színész hatalmat kap és mit tesz meg érte. A zsigereinkig hatol, önvizsgálatra késztet. Az általa játszott figurát egyszerre megsajnáljuk és meggyűlöljük.
Körülötte öt színésznő alakít minden szerepet. Hartai Petra, Huzella Júlia, Nagyabonyi Emese, Péterfy Bori és Tornyi Ildikó, mindannyian külön színt képviselnek. Önazonosak, karakteres személyiségek, ugyanakkor a színházi gépezet és túlkapások áldozatai is. Egyszóval színészek! Különösen tanulságos az a jelenet, amelyben egymásról jelentenek. Ebben sok minden összesűrűsödik. Saját neveket használnak az előadásban. Közben eljátsszák, hogy mennyire szeretik egymást, miközben halljuk a „jelentések” szövegeit.
A disszonáns helyzet, igencsak ismerős. A túlélés számít, az mindent felülír. Erkölcsöt, morált, önbecsülést. És aztán szinte fülünkben halljuk Hendrik Höfgen klasszikussá vált önfelmentését: én csak egy színész vagyok.
Mefisztó. A Kultúrbrigád és az Átrium produkciója. Rendező: Urbán András
