„Az emberi lény mindig és mindenhol kénytelen elkeseríteni életét, különben nem lehet boldog” – e felirattal indul a Füst Milán Boldogtalanok című drámájából készült gyergyószentmiklósi előadás, amely igencsak erős kezdésnek bizonyult Kisvárdán. Albu István rendezésében a felvonásokat a szerző naplójából, illetve a Szexuál-lélektani elmélkedések című kötetéből származó idézetek kötik össze. Ezek nem időkitöltőként működnek, hanem képesek érvényes reflexiókkal kiegészíteni az éppen látottakat. Ráadásul a színpadi cselekvéssel párhuzamosan egy élőben közvetített filmet is kapunk. Ebben az előadásban Húber Vilmos nem papi nyomdász, hanem gyártásvezető.
Sok rendező filmez a színpadon, de nagyon ritkán sikerül igazán megtalálni a kellő arányokat, illetve sokszor öncélúvá válik ez az eszköz. Ebben az előadásban szó sincs erről: egy igaz összművészeti eseményt kapunk, ahol a szenvedélyes színészi játék is képes fontossá válni. A díszlet egyetlen rombusz alakú irodai asztal, minden itt játszódik. Miközben a látvány és a zene meghatározó, pontosan elemezettek a viszonyok. A sodródó, boldogságot kereső főhőst Mosu Norbert László alakítja érzékletesen. Két szeretőt is tart: az egyik Róza (Kányádi Anna), akit a színlapon televíziós munkatársként tüntetnek fel, a másik Vilma (Sosovicza Anna) – mindketten szenvedélyesen kötődnek Vilmoshoz. Tudják, ez lesz a végzetük, mégis megállíthatatlanul száguldnak a tragédia felé. A Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház társulata a zsigereinkig ható élménnyel tette le névjegyét ezen a fesztiválon.
Minden beválogatott előadásnak megvan a járvány miatti különös története. A Kassai Thália Színház Parasztoperáját kilenc hónapos kényszerű zárás miatt most a fesztiválon játszották először közönség előtt. Korábban készült egy felvétel az előadásból, ez alapján került Kisvárdára. Az online bemutatón a produkció zenei vezetője, Látó Richárd még részt tudott venni, később a pandémia egyik áldozata lett. A színház vezetői úgy határoztak, az ő emléke miatt is színre viszik az előadást. Pintér Béla és Darvas Benedek művét nemrég az Újvidéki Színház előadásában is láttam, már akkor is éreztem, mennyire hálás az alapanyag. A darab úgy hat, mint egy klasszikus görög tragédia. A szerzői találmány, mely szerint a népdalokra épülő toposzok kortárs trágár eleggyé változnak, rendkívül hatásos. Mint ahogy a kassai előadás menyasszony-öltöztető jelenete a groteszk közegben képes költői lenni. Minden színész remekül énekel, erős karaktert hoz, kiemelkedik a Cowboyt játszó Bocsárszky Attila, aki egy bravúros táncbetéttel is megörvendezteti a közönséget.
A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata a szerb Branislav Nusic A gyászoló család című komédiájával érkezett. Szerbiában jól ismerik a művet, amely arról szól, miként szeretnék megszerezni egy család tagjai az elhunyt örökségét. Elsősorban egy groteszk tabló az előadás. Olyan mint egy krimi, a zene és kinagyított cselekménysorok jól előkészítik a végkifejletet. Az elején, amikor megérkeznek a családtagok, mindenki „bemosakodik”, a házvezetőnő, Durica (Pámer Csilla) fogadja őket. Hamar groteszk hátszelet kap realisztikus játékmód. A hagyatékért folytatott harcban végül az egész díszletet lebontják. A sokáig letakart elhunytról pedig kiderül: ő nem más, mint Josip Broz Tito. A fényképét széttépik, de a széteső, az örökségért egymást legyilkoló család képlete hirtelen egy másik fénytörést kap, társadalmi kontextusba kerül, mely szerint hiába szeretnénk a diktátorainktól megszabadulni, azok mégis örökre velünk maradnak. Szükségünk van arra, hogy valaki fölöttünk álljon – belemenekülnünk a nosztalgiába ahelyett, hogy igazából a kezünkbe vennénk a sorsunkat.
Szabadkáról jött egy másik előadás is, a Kosztolányi Dezső Színház Szedjetek szét című produkciója, amely a hetvenes években a külföldi emigrációt választó vajdasági író, Domonkos István munkássága előtt tiszteleg. A rendező, Mezei Kinga képes volt a költőiséget vegyíteni a fanyar iróniával, a remek társulat kellő figyelemmel és alázattal bonyolítja le az előadást.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház nem először lepi meg a kisvárdai fesztiválközönséget. Az Amikor Telihold ragyog a turkáló felett című kortárs darab szerzője a rendező, Radu Afrim. A történet a címben jelzett turkálóban játszódik, csupa elrajzoltnak tűnő figurával, rengeteg szórakoztató, ugyanakkor többrétegű ötlettel. Az előadás legalább másfél órán át szárnyal. Egyszerre kortárs kabaré és mélyre hatoló dráma. Minden figurának megvan a magánszáma, miközben a közeget felrajzoló magas színvonalú csapatjátékot látunk. A színészek közül nehéz kiemelni bárkit, mert szinte egymást múlják felül. A végére ugyan kissé leül a kezdeti lendület, de összességben azt vágja a képünkbe, amiben élünk. A vágyainkat, az álmainkat és az ezzel sokszor szemben álló kíméletlenül kegyetlen valóságot.
Eszenyi Enikő Kisvárdán
A sajtóban polémiát indított el, hogy idén meghívták a kisvárdai fesztivál zsűrijébe Eszenyi Enikőt, aki tavaly tavasszal viharos körülmények között visszavonta vezetői pályázatát és lemondott a Vígszínház igazgatói posztjáról. Eszenyit volt beosztottjai vádolták meg verbális erőszakkal, hatalommal való visszaéléssel. Az ügyben a Főváros vizsgálatot indított, de ennek eredményét nem publikálták. A volt igazgató az utóbbi időben szülővárosában, Csengerben dolgozott, illetve Szlovákiában rendezett. Nemrégiben felkérték, Kecskeméten rendezze meg A cirkuszhercegnőt.
Arra a kérdésre, miért hívták meg Eszenyi Enikőt a fesztivál zsűrijébe, nem lett-e volna szerencsésebb, ha már ez a helyzet megteremtődött, akkor nyilvános diskurzust tartsanak a volt igazgató vígszínházi távozásának körülményeiről, a személye körül kirobbant, máig nem lezárt botrányról Balogh Tibor, a fesztivál válogatója a következő választ adta, amelyet változtatás nélkül közlünk: „ 2015 óta dolgozom művészeti tanácsadóként a Kisvárdai Várszínházban. Az elszakított nemzetrészeink színművészei kedvvel vesznek részt a versengésben, ám a díjaktól elesők megjegyzik olykor, hogy a zsűri összetétele méltatlan a fesztivál rangjához. Eszenyi Enikő Kossuth-díjas színész-rendező és igazgató. Tapasztalatot szerzett nemzetközi fesztiválokon, olyan összehasonlítási alappal bír, amilyennel nagyon kevesen az élő, aktív alkotók közül. Nem ezen a tavaszon került meghívandóként a jegyzetfüzetembe. Cinikus malíciával mondhatom, nekünk kapóra jött, hogy most éppen ráér. Szó sincs arról tehát, hogy „ha már ez a helyzet”: egy régi kívánságom teljesült.
Édesapám a hadifogságból hazatérve, munka mellett szerezte meg a gépészmérnöki diplomáját. 1957-ben, egy el nem követett ’56-os tette miatt, bírósági tárgyalás nélkül kitiltották Debrecen összes üzeméből és gyárából. Budapesten dolgozott, 1964-ben, a nagy amnesztiával párhuzamosan térhetett haza a családjához. Mintha börtönbe vetették volna jogerősen. Nem koncepciós eljárás áldozata volt, hanem magánérdekből megvalósított bűncselekményé, a hamis vádé. Ugyanilyen otrombaság, ami Eszenyi Enikő körül kavarog a Facebook vésztörvényszékén és a különböző intézményi nem-hivatalos népbíróságokon, ahol szintúgy bírósági eljárás nélkül ítélkeznek fölötte, naponta. Az Eszenyi-ügyet nem dolgozták fel színdarabban, nem került a versenyprogramba, ezért a szakmai viták közé sem tudtuk felvenni. Autodaféra, megkövezésre pedig nem vállalkozunk. A Népszava ilyen igénnyel fellépő olvasóinak javaslom, induljon népi kezdeményezés az iránt, hogy Eszenyi összes zaklatottja adja vissza a Kossuth-díját, amennyiben azt az állam nem vonja meg a gyanúsítottól, haladéktalanul. Ha nem volna nekik, kérjenek egyet gyorsan, hogy visszaadhassák!”
Az ügyben megkerestük Eszenyi Enikőt is, aki elmondta, a történtekről semmilyen médiumban nem szeretne nyilatkozni.
Szerkesztőségünk megdöbbenve olvasta Balogh Tibor sorait. A Népszava munkatársai és olvasói közül soha senki nem akarta megkövezni Eszenyi Enikőt. (A szerk.)
