Történelmi idők tanúja volt. Éppen csak akasztott ember nem, annak is kis híja. Porosz család sarja lévén katonatisztnek készült, de a kadétiskolából orvosi alkalmatlanság miatt eltanácsolták. Germanisztikát hallgatott, zenetörténetből írt disszertációt. A birtokán gazdálkodott, mígnem az első világháborúban mégis belekóstolt a lövészárkok poklába. A kisebbségbe szoruló németek szószólója lett Posen (Poznań) városában, amelyet Versailles-ban Lengyelországhoz csatoltak. Belépett egy szabadkőműves páholyba.
Hermann Rauschning (1887–1982) tettvágya nem csillapodott. Áttelepült Danzigba (Gdańsk), a félautonóm Szabad Városba, politikusnak állt. Villámkarriert csinált a nemzetiszocialista pártban: a szenátus elnökének, a városállam fejének választották (1932). Ám a konok, régi vágású ember összekülönbözött a barnaingesekkel. Haragjuk elől szerencsésen Nyugatra menekült, Thomas Mann-nal levelezett. Figyelmeztetni akarta a világot a közelítő veszedelemre, de elkésett.
Mire könyve megjelent, kitört az újabb háború. Ám a memoár, a Gespräche mit Hitler (Beszélgetések Hitlerrel, 1939) így durrant a legnagyobbat. Bestseller lett. Felidézte benne a berlini vacsorákat, ahol a Führerrel beszélgettek kereszténységről, marxizmusról, a hosszú kések éjszakájáról, miegyébről, Goebbels és mások társaságában. Beszámolt a diktátor őrült dühkitöréséről. Falták a szavait, egy csapásra híres és fontos ember lett. A kiugrott főnáci a rendszer első számú külföldi szakértőjévé avanzsált.
Rauschningot a német emigráció befolyásos tagjaként fogadták az Egyesült Államokban, rendre kikérték a véleményét washingtoni döntéshozók. Könyvét több nyelvre lefordították. Franciául Hitler m’a dit (Hitler mondta nekem) címen jelent meg, Amerikában a hangzatosabb The Voice of Destruction (A pusztítás hangja) címet kapta. Magyarul három évtizeddel később adták ki: Hitler bizalmasa voltam (Zrínyi, 1970; antikváriumokban ma is előfordul). Alapvető forrás maradt később is, meghatározta az utókor Hitler-képét.
Fordulatos, hosszú életét oregoni farmerként fejezte be Rauschning. A korszak kutatóit addigra egyre inkább zavarta már a rá utaló német források szűkössége. Hiába tették tűvé a levéltárakat, a kancellária gondosan vezetett vendégkönyvét és más feljegyzéseket, alig találtak valamit „Hitler bizalmasáról”. Gyanakvó kérdésükre első kiadója, a zürichi Emery Reves (a magyar származású Révész Imre) elmondta, ő javasolta a szerzőnek, hogy kézírásos jegyzetei alapján bőven idézze a Vezér szavait.
Csakhogy ezeket az állítólagos jegyzeteket senki sem látta, nem kerültek elő a hagyatékból. Egyszerű okból: nem léteztek. Wolfgang Hänel svájci történész alapos utánajárással megállapította, Rauschning legföljebb négyszer-ötször ha látta testközelből a Führert. Akkor is csupa protokoll-rendezvényeken, sok más vendég között. Futólag válthattak egymással pár szót, de elmélyült beszélgetéseik biztosan nem voltak. A bombasztikus memoár: kamu. Rászedte a világot a kalandos Hermann, történelmi idők hamis tanúja.