Lehet, hogy írásom témája némileg szokatlan, de állítom, hogy az irodalomban már korábban is fellelhető. Legalábbis a kabaréirodalomban bizonyosan. Gondoljunk csak arra a jelenetre (nekem a minap dobta fel a YouTube), amelyben Kellér Dezső tv-riporterként interjúvolja a vécésnénit alakító Kiss Manyit. A korabeli pesti vicc szerint (igaz, ez már nem az irodalom, hanem a pesti folklór kategóriájába tartozik), ennek a munkakörnek a betöltője a bűzről pattant menyecske, aki trisztán tartja a vizoldát és popószelvényt bocsát a szarándokok rendelkezésére.
Az ám, a vizolda! Vagy helyesen: vizelde. Vajon Kazinczy Ferenc egy kései utóda mennyit agyalhatott, amíg megalkotta ezt a magyar nyelvből addig hiányzó szót? Mert megalkotta. A budapesti közvécékben az oda betérők számára valaha szigorúan feltüntették (talán még máig fellelhető itt-ott), hogy az egy „László féle, olajjal szagtalanított vizelde”. Nehogy valaki véletlenül másnak nézze, vagy ne adj’ Isten, megpróbálja leutánozni a találmányt. Azt ugyanis László úr (vajh ki lehetett ő: világboldogító vegyészmérnök, csatornatechnikus?) gondos előrelátással szabadalmaztatta és nemcsak nálunk. A kátrányozott fal fölött elhelyezett zománctáblán a nemzeti találmányi hivatalok ide vonatkozó bejegyzési számai után rendre felsoroltatott, hogy magyar szabad(alom), német szabad., angol szabad., olasz szabad. Amit a magyar főváros cinikus lakói azzal egészítettek ki, hogy csak szegény tótnak nem szabad. Pedig a demokráciában mindenkinek szabad. Mint a magyar sajtólevelezők köztiszteletnek örvendő doyenje, dr. Del Medico Imre halála előtt néhány évvel egy szokás szerint szellemes írásának már a címében is kifejtette: „A hatalom is pisil néha”.
Nos, pontosan az utóbbiról van szó. De gyorsan tegyük hozzá: genderközpontú társadalmunkban, afféle egyoldalú kiváltságként, csak a hímsoviniszta férfihatalom használhatta ingyenesen az olajjal szagtalanított részleget. Attól kezdve, hogy a XIX. század végén – alighanem a millenniumi előkészületek jegyében – Budapesten felállították az első közvécéket, azoknak az egyik, közvetlenül az utcáról nyíló, Urak feliratú részlegében az egymás mellett álló ügyfelek használati díj nélkül vehették igénybe azt a bizonyos olajjal szagtalanított, magyar szabad. stb kátrányos falat. (Magyarán: ingyen és bérmentve pisilhettek rá.) Ha azonban ennél nagyobb dolguk támadt, akkor már ők is csak belépődíj ellenében juthattak be az illemhely szívébe, ahol az a bizonyos menyecske fogadta és engedte be őket egy fülkébe. Akárcsak a céltérségbe a túlsó, Hölgyek feliratot viselő oldalról belépő embertársnőket, akiknek – az ügy műfajától, kortól, családi állapottól függetlenül – válogatás nélkül fizetniük kellett a szolgáltatás igénybe vételéért.
Ezek az intézmények azután gyorsan szaporodásnak indultak Budapesten, méghozzá – valamilyen titokzatos oknál fogva – különösen az átkosban. A ’80-as évek elején már kerek száz ilyen sárga házacska üzemelt a magyar fővárosban. Pontosabban: ennyi közvécé. A háború alatt ugyanis építettek néhány ilyen intézményt a föld alá is, talán abból a meggondolásból, hogy ha nemcsak a szükség, hanem a bombariadó is váratlanul és hirtelen támad rájuk, a praktikust a célszerűvel összekötve az emberek óvóhelyként is igénybe vehessék azokat. Ilyen működött a mai Madách Színház közelében az Erzsébet körúton, a Blaha Lujza téren, azután egy nem messze a Margit-hídtól a Szent István körúton. Ezeket azonban a háború után eredeti specifikumuktól megfosztva elkezdték üzletnek, raktárnak használni. Később már a tetszetős kivitelezésű sárga házikókat is elkezdték bontani. Holott érdemes lett volna (de még ma sem volna késő) ipari műemlékké nyilvánítani őket. Ugyanúgy, ahogyan például New Yorkban tették egy-két, a felszínen fölöslegessé vált metróállomás-épület esetében.
Apropó New York. Amikor tudósítóként ott dolgoztam, reggelenként, mielőtt nyakamba vettem a metropoliszt, pontosan belőttem magamnak, hogy szükség esetén merre vegyem az irányt. Ha ugyanis nem tévedek, az amerikai nagyvárosban nyilvános illemhelyek főként a metró földalatti állomásain találhatók, ezek azonban fosztogatók tanyái, ezért tanácsos elkerülni őket. Minden köpésnél lehet viszont egy gyorsbüfét találni, amely nem kizárólag burgerekkel és kólával várja a betérőket. Megjegyzem, a közelmúltig Budapesten is így volt, de ma már 50 forintot legombolnak a helyiség használatáért. Ami magában ugyan könnyen megfizethető, csakhogy azért is ugyanúgy sorba kell állni, mint a sajtburgerért vagy a pizzáért.
És eközben a nyilvános illemhelyek egymás után zárnak be. A rendelkezésre álló adatok szerint már 2009-ben is mindössze 74 közvécé várta vendégeit a magyar fővárosban, és számuk azóta is fokozatosan csökken. Az elismerés és a szolidaritás érzése fogott el nemrégiben, amikor arról olvastam, hogy egy zuglói diák olyan applikációt készített okostelefonra, amely pontosan megmutatja, hogy tulajdonosa hol találhat pillanatnyi tartózkodási helyéhez legközelebb mindenki által igénybe vehető klozettet.
Ámbár hovatovább már ez sem elegendő. Mert bár változatlanul megvan ugyan a (nemcsak a) szívet melengető sárga házikó például a Lövölde téren, a Nagymező utcában vagy a Szent János kórház főbejáratával átellenben, de bizony már vécésnéni nélkül. Vagyis nem lehet tetszés szerinti érmével, bankóval fizetni. Hölgy is, úr is csak akkor léphet be, ha egy 200 és egy 50 forintos érmét bedob az ajtón elhelyezett automatába. Amely azonban azért annyira nem automata, hogy váltson is. Summa summarum: akinek nincs kéznél megfelelő aprópénze, annak – ha magyar, ha tót – nem szabad.
