Jöttünk le a marosvásárhelyi szálloda lépcsőjén, és akkor láttam fél szemmel, hogy a hallban nézik a meccset. Írók, kiadói emberek – az én társaságom. Máskor azonnal odamentem volna, leülök közéjük, és drukkolok a magyar válogatottnak. 2015. november 12-e volt, a norvégokkal játszottunk pótselejtezőt, azokkal a norvégokkal, akik annyira örültek a kedvező sorsolásnak, hogy már a franciaországi tornán látták magukat.
Nem tudom, hogy akkor vezettünk-e már, de a késői óra miatt arra tippelek, hogy az északiak már túl voltak az újonc Kleinheisler matematikai pontosságú gólján. A lentiek vélhetően már kiordibálták magukat Hajdú B. Istvánnal, és rágták a körmüket, hogy Mark Clattenburg játékvezető mikor fújja már le a meccset, jó lesz az a nyolcvanadik percben is, mindegy, oldja meg valahogy. Én ebből nem sokat érzékeltem, mert pár perccel korábban tudtam meg, hogy apám meghalt, és ott kellett hagyni meccset, könyvvásárt, másnapi szereplést, hogy még aznap éjjel Szatmárra vezessek, hogy én mondjam meg másnap reggel a felfoghatatlan hírt anyámnak. A gólt csak később tudtam megnézni, illetve a gólokat, mert a hétfői visszavágót se láttam, a temetés előkészületei elsöpörtek mindent.
Nem is emlékszem, mikor tudtam meg, hogy hosszú évek után kijutottunk végre egy komoly tornára. Tízéves voltam, amikor világrekordként tíz gólt lőttünk Salvadornak, és amikor Mészáros hiába nyújtózott a 76. percben (álmaimban még nyúlt pár centit, szinte már betakarta a kaput), mert Czerniatynski lövése becsorgott, és ezzel elúszott a csoportbéli továbbjutás Spanyolországban. Aztán jött a nagy örömmámor és kijózanodás '86-ban, majd a hosszú-hosszú lejtmenet. A végén már nem is nagyon néztünk magyar meccset apámmal, vagy legalábbis csak úgy, hogy közben ide-oda kapcsoltunk a távirányítóval, hogy ne lássuk a szánalmas vergődést. Akkor fogalmazódott meg bennünk: könnyen lehet, hogy a mi életünkben már nem látjuk a magyar válogatottat vébén, pláne nem a szűkebb mezőnyű Európa-bajnokságon.
Aztán a részvevők számát financiális okokból annyira megemelték, hogy az utóbbira már művészet nem kijutni (gondoljunk csak bele, hogy hány esélyt kaptunk erre a selejtezők során), mint be. Csak azok nincsenek itt (egy-két kivétellel), ahol a futball most van olyan lejtmenetben, mint volt nálunk a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején (Bulgária, Románia stb.). És persze Izland a maga kedves kis antifutballjával. Szóval, a mezőny megnőtt, apám meghalt, a jóslat félig-meddig beteljesült.
Öt éve úgy ültem le a tévé elé, mintha vele tenném. Kishitűek lettünk volna, és a biztos negyedik helyre vártuk volna előzetesen a válogatottat, hogy aztán az első gólunk után azonnal elkapjon az Eb-láz. Üvöltöttünk volna torkunk szakadtából. És meséltem volna neki arról, milyen érzés az, amikor leáll fél Budapest, mert egymást ölelgetik az emberek, a körúton a villamospályán tolják a babakocsit, leng a zászló, és van valami, ami hirtelen nagyon is összeköt. Mi politikát akkor sose kevertünk a gólörömbe, nem is érdekelt, a szívünk szerint drukkoltunk vagy legyintettünk épp. Ma már persze ez is fertőzött terület, mint annyi más, de én továbbra sem tudok a magyar csapat ellen szurkolni csak azért, hogy a fociért rajongó kedves vezetőt úgy bosszantsa a vereség, ahogy minket a pedofil-törvény.
Öt éve tehát félve ültem le a képernyő elé, előre irtózva a nagy zakóktól, most viszont, amikor a józan ész szemernyi esélyt sem adott a továbbjutásra, valahogy mégis bizakodóan. Hogy majd csak lesz valahogy. Megint megpattan a labda. Azt, hogy ki lövi majd kapura, valamirevaló csatár nélkül, nem nagyon tudtam volna megmondani, de bíztam a labda kerekségében. A vereségben mégsem volt semmi kijózanító. A világ rendje helyreállt, ötéves késéssel az utolsó tíz percben. Azért a sorsban is van dramaturgiai érzék. És pont akkor, amikor lett volna olyan csoport a tornán, ahol reális esélyeink lettek volna a továbbjutáshoz. Pár évvel, évtizeddel ezelőtt szomorúan kellett megállapítanom, hogy a vébéken egy olyan csoport sem volt, ahol bármit is kereshettünk volna. De hát igazából ezek vagyunk mi: ha viszonylag jók vagyunk, akkor jön a menetrend szerinti a vereség, ha nem annyira, akkor győzünk, pontokat szerzünk.
Ezen most is jókat morfondíroznánk a faterrel, tán még egy kis történelmet is belekevernénk, nemzetkarakterológiát, balsorsot, aztán drukkolnánk tovább a jó focinak. Átkoznánk a svédeket és az antifutballt, és arról ábrándoznánk, hogy egyszer szép játékkal jutunk majd a döntőbe. Lehet, hogy erre már csak Dusinak van esélye, de akkor majd ő veszi át a stafétát. Még csak hétéves, messze nem bosszantja még úgy egy bekapott gól, még nincs türelme egy teljes meccshez, a félidőhöz is csak úgy, hogy jár hozzá popcorn és valami finomság. Még nem akarom terhelni azzal, hogy mennyi halál és élet van egy-egy csel mögött. Néha már a pályán is (ő is döbbenten nézte velünk együtt Eriksen újraélesztését.) Most még csak annak örülünk, hogy kifuthatunk a pályára, hogy felzúg a tömeg. Aztán kidrukkoljuk az osztrákok továbbjutását.
