A minap egy kereskedelmi televízióban a korábban jól ismert, szikár újságíró hölgy idézte az apokalipszist a „genderoktatás” témában. Kedves fiatal famulusai (vagy helyesen: famulái?) lelkesen, mosolyogva tetézték a rémlátomást: mi lesz, ha egyszer minden fiú lány akar lenni, s mi lesz, ha minden lány fiú? Aztán megnyugtatták egymást: a liberális túlerő nyomása alatt – a dialektika szabályai szerint - katakombáikban már gyülekeznek a „jobboldali keresztény ifjak”, akik majd helyreállítják a világ rendjét.
Másnap este – amikor már kancsókban hervadoztak a ballagási csokrok, s a bajor és szász telepesek lakta felvidéki bányaváros akadémiájáról hagyományozott német ballagási éneket felváltotta a kerthelyiségekben a „globális-kozmopolita városi zene”, és a magyar tanévbúcsúztató esti szokásoknak megfelelően ugyanott az alkoholfogyasztás szintje is magasabb lett a szokásosnál –, nos, másnap este az állami televízió értelmiségi műsorában a „nemzeti oktatás” volt a téma. Először egy alighanem kutatásmetodikailag nem problémamentes kérdőíves vizsgálatról számolt be a lelkes ifjú kutató, és elmondta: a megkérdezettek 95 százaléka vallotta magát magyar hazafinak, s csak 5-6 százalék karikázta be az „európai polgár vagyok” válaszlehetőséget. Ám a beszélgetőtársak nem ünnepelték e harci győzelmet, hanem azon törték fejüket, miképp lehetne jobb útra téríteni az eltévelyedett, mintegy félmilliónyi „hazátlan” állampolgárt.
A válasz a most bevezetett új Nemzeti Alaptanterv – válaszolta fölénnyel a NAT egyik szerkesztőjeként elhíresült „író, irodalomtörténész”. Kiemelte, hogy a korábbi, pokolra száműzött alaptantervben a „kritikai gondolkodás fejlesztése” mint cél vezette tévútra a nemzetet. A „mérlegelés képességét” kell helyébe állítani az oktatásban, a szocializáció segítése céljával, hiszen ezzel az iskolai útravalóval már „igent” is mondhat a fiatal, nem csupán a „nem”-re áll majd a gondolkodása.
Igent? Mire? Arra a nemzetpolitikai változásra – hangsúlyozták kórusban -, amelyik 11 éve következett be, s melynek nyelvezetét a híres tusnádfürdői beszédek alakították ki. Az ezer éves dicsőség így tartja majd össze a magyarságot, asszimilálja az idegen anyáktól, apáktól származó gyermekeket, s így lehet úrrá lenni a nemzeti történelem veszteségein, melyek között a trianoni békeszerződés és az 1956-os forradalom leverése között bátorkodott az „elveszített háborút” is megemlíteni.
Én is mérlegeltem. Ha már – felszólításuk szerint - a jó és a rossz között, két kultúraértelmezési keret között kell választani. József Attila és Thomas Mann mellett én immár kitartok.