Utálatosan kezdődik Puskás Panni novelláskötete, dobnám mindjárt a sarokba. Charles Bukowskit várja magához vendégségbe egy lány, aki történetesen meg nem értett költő (Sárga folyás című versét nem jelentették meg a hímsoviniszta szerkesztők, akik „nem voltak felkészülve arra a szókimondó és bátor női hangra”), az öreg botrányíró szarással indít, meg löttyedt a fasza, csipás a szeme és természetesen együtt vedelnek. Borzalmas közhelyparádé.
Aztán történik valami. Nem is az az érdekes, hogy ott, a novellában mi, mert akkor még fel sem fogja az ember (és erőltetettnek hat, mint az írás egésze). Jó pár szöveggel később jön csak rá: ez a lány kiszabadult onnan, abból a lakásból, testből, életből, közhelységből, és történetről történetre másik ember bőrébe bújik, miközben lassan feltáruló, inkább csak érezhető, mint érthető lényege nem változik.
Egyre összetettebb, de egyre ismerősebb számunkra, mert egy ponton csatlakozunk hozzá. Valamelyik főhőse elcseszettségével és magányosságával a legtöbbünk érez valami hasonlóságot, pont ezért mind szerethetőbb is lesz számunkra a folyton más alakban – az otthonától, régi életétől elidegenedett középkorú nőében, az elhanyagolt ifjú szeretőében, a bennünk rekedt, fájdalommal teli kiskamaszéban, az egzotikus országba, régvolt szerelme után vágyakozó nagymamáéban – felbukkanó elbeszélő.
Pedig valószínűleg a szerethetőség foglalkoztatja a legkevésbé a szerzőt. Nem érdekli semmi a befogadó oldaláról, és nagyon jó, hogy így van. Mert akkor talán nem lennének ennyire különböző nyelvezetű, műfajú és dramaturgiájú írások, nem hozna be aktuálpolitikát, vagy nem írna disztópisztikus jeleneteket, nem merne pornót bevágni. Semmiféle szabályszerűség nincs az írások között, csak a megkérdőjelezhetetlen őszinteség, amelynek alapja valószínűleg az, amit a szerző könyve bemutatójakor elárult: csak arról tud írni, amit ismer. Budapestet és a Kisalföldet, és az ezek közti átjárhatatlanságot. Az aránytalan kapcsolatokat (anya-gyerek és gyerek-anya, szerető-szeretett-feleség, pozíciójával visszaélő-kiszolgáltatott), az életünkben rekedtséget. Utóbbi végtelenül hiteles megjelenítése az az írás, amelyben az autista kisfiát nevelő édesanya a vágyai és a valóság közti távolságot olyan keresetlenséggel írja le, amilyet még a tükör is ritkán lát.
Puskás Panni erre az őszinteségre csábítja az olvasóját. Felszabadítja, felbújtja – a rezervátum visszafoglalására. Annak a – saját életünkben vagy a történelemben – ki tudja, mikor létezett birodalomnak az újbóli megteremtésére, amelyben nincs előítélet, gyűlölködés, áldozathibáztatás, és mindenki önmaga lehet. Amelyben „visszaáll a szimbiózis, minden élőlény boldog lesz és nyugodt”. Ha ezekkel a mondatokkal kezdődött volna a kötet, valószínűleg ténylegesen is a sarokban végzi. Mindazok után azonban, amin közösen keresztülmentünk, az a minimum, hogy mi is lerúgjuk a jutányos áron vett valódi bőrcipőnket, beleszívunk a pipába, félpucérra vetkőzünk, porból csíkot húzunk az arcunkra és csatlakozunk a gyerekekhez. Vagy legalábbis felszállunk egy hazafele tartó vonatra. (Magvető, 2021. 112 o.)
