Borlai Gergő teljesítménye emberfeletti: dobosként, zeneszerzőként és producerként több mint ötszáz zenei album létrejöttében vett részt, májusban az Artisjus díjátadóján pedig az Év Könnyűzeneszerzője díját, míg áprilisban Fonogram-díjat vehetett át. Tehetségét ráadásul nemcsak hazánkban ismerik el: a 2020-as The Missing Song (A hiányzó dal) című jazz-rock lemeze tavaly két kategóriában is a Grammy-díj előszobájába került.
A dobolást a lehető legkorábban kezdte. Még a nagymamája mesélte neki, hogy Borlai a gyerekek többségéhez képest kétévesen nem egyszerre csapkodta a kezét az asztalra, hanem virtuóz módon, már váltott kézzel. A karrier elindításában a kezdő lökést Dave Brubeck 1959-es Take Five című című jazz-mesterműve adta meg, azt hallásból azonnal játszani kezdte három évesen az apja hobbizenekarának szegényes dobszerelésén. – Ahogy a hangmérnök szüleimnek, úgy szerencsére nekem is jó fülem van. A beérkezett hangok után bármit memorizálok – mondja Borlai, hozzátéve kottát csak jóval később, huszonévesen tanult meg olvasni.
Miután szülei megtapasztalták a tehetségét, beíratták a Postás Zeneiskolába, ahol a fiút a neves dobtanár, Nesztor Iván kezdte el tanítani. – Rendkívüli tanáraim voltak, akiket folyamatosan láttam muzsikálni, miközben a szabadidőmben végtelen mennyiségű zenét hallgattam – emlékszik vissza a művész, aki gyerekként a kilencvenes évek elején képes volt akár este nyolctól reggel hatig dobos videókat nézni második és egyben utolsó dobtanárjánál, Szanyi Jánosnál, aki Borlai elmondása szerint akkoriban a legnagyobb dobos videós archívummal rendelkezett Magyarországon. – Neki köszönhetően láttam először az amerikai példaképeimet mozgóképen – mondja az előadó, aki meglepődött, amikor az egyiken az idolját, az addig visszafogottnak hitt Terry Bozziót látta rocksztárként, feltupírozott, szőke hajjal játszani.
Tehetségéről a szakma rögvest tudomást szerzett, így Borlai tizenkét éves korától már a legnagyobb előadókkal és zenekarokkal lépett fel, többek között Presser Gábor, Horváth Charlie, Tátrai Tibor és Katona Klári együtteseiben. – Ettől fogva az iskola számomra azt jelentette, hogy professzionális zenészekkel adok elő – mondja Borlai, hangsúlyozva, hogy egyik legenda sem „cirkuszi mutatványosként” kezelte őt mint fiatal, gyorskezű dobost, hanem tagként, aki részt vesz a fegyelmezett, alázatos együtt zenélésben. Otthon a szomszédok miatt persze nem gyakorolhatott, így ütőjével a négy fal között dobok helyett a párnát püfölte. – Bármilyen furán hangzik, emiatt a technikai készségem hatalmasat fejlődött – mondja Borlai, aki a rendhagyó gyakorlás miatt már fiatalon rugalmas izmokra tett szert.
– Harmincéves koromra mindenkivel játszottam Magyarországon, aki számít, és mindent elértem dobosként és producerként, amit lehetett – mondja Borlai, akire idővel az európai zenevilág is felfigyelt, így 2009-ben már Barcelonába költözött, igazi vágyálma azonban mégis az Egyesült Államok volt, elvégre az amerikai zenéken nőtt fel. – Amikor 2015-ben Los Angeles-be repültem, nemcsak az volt a célom, hogy letelepedjek, hanem hogy találkozzam a példaképeimmel is – emlékszik vissza a zenész, aki a tengerentúlon sorra ismerte meg a legnagyobbakat, úgymint Tom Scott szaxofonost, Dean Brown gitárost vagy Madonna, Lady Gaga és Katy Perry billentyűseit. Amerikában aztán hamar rájött, hogy az olyan tanácsok mint a „Ha nem engednek be az ajtón, mássz be az ablakon” vagy „Sose add fel” nemcsak jól csengő mondatok, de életszabályként is működnek. Ezért ha kellett, Borlai egy tíz perces találkozó kedvéért Hollywoodból a harmincnégy mérföldre fekvő Anaheimbe ugrott el autóval, miközben megtanulta azt is, hogy az amerikai zenészközösségben bármelyik pillanatban bárkinek szüksége lehet rá. – Los Angeles-ben rendesen felment az ingerküszöböm, és persze a kapacitásom is.
Az amerikai zenevilág szintén alakította a stílusát. Egy Malibuba tartó autóúton véletlenül rátalált a kultikus KCRW rádióállomásra, mely többségében még kiadatlan zenéket játszik – Adele és a Coldplay egy-egy korai, még akkor meg nem jelent száma is itt hangzott el anno. – Ezeket a dalokat még nem feltétlenül befolyásolták producerek, így azok iszonyatosan inspirálóak – mondja Borlai, aki műfajtól függetlenül mindent hallgat, ami új és eredeti.
Alkotóként pedig maga is szeret kísérletezni. A legújabb, Fonogram-díjas The Missing Song című lemezének kilenc számában például kilenc még élő, amerikai dobost idézett meg. Rendhagyó módon azonban nem a régi számaikat játszotta el, hanem újakat talált ki nekik. Ahogy a művész fogalmaz: rabja a szabadságnak.
