Kormányt alakított a sokszínű koalíció, leváltva a 12 éve hivatalban lévő miniszterelnököt - az izraeli ellenzéknek sikerült, amelyről a magyar még csak álmodik. A két ország belpolitikája között figyelemre méltóak párhuzamok, de legalább annyira árulkodók a különbségek.
Benjamin Netanjahu és Orbán Viktor egyaránt kisajátította magának a jobboldalt, mintha kizárólagos joguk lenne annak vezetésére, a baloldalt pedig nemzetre veszélyes entitásnak kiáltották ki. Tudatosan felépítettek egy mítoszt, melyben egyedül ők lehetnek hazájuk legitim vezetői. Ügyeltek a sajtó megkaparintására is, ám itt ütközik ki egy lényegi különbség: Netanjahu médiabefolyási kísérletei miatt büntetőeljárások indultak ellen. Odaát a miniszterelnök sem állhat a törvények felett, itt még az esetleges ellenzéki korrupciós ügyek is csupán a kampányidőszak alatt kerülnek elő.
Izraelben a politikai környezet szintén a változásnak kedvezett. A választási rendszer nem kényszerítette közös listára az összefogást, ezáltal a pártok közti értékkülönbségek nem jelentettek gyenge pontot a kampányban. Az is sokat segített, hogy Netanjahu minden erőfeszítése ellenére a jobboldal nem állt mögötte monolitként, egykori bizalmasai és párttársai bátran szembefordultak vele, alternatívát kínálva a konzervatív szavazóknak.
Ami viszont a kormányzást illeti, Naftali Bennettnek nehezebb dolga lesz összetartani a sokszínű szövetséget, mint az Orbán Viktort remélhetőleg leváltó ellenzéki miniszterelnök-jelöltnek. Izraelben az ideológia viták megkerülhetetlenek, nem lehet semleges választ adni például a palesztin kérdésre. Hazánk inkább csip-csup, polémia-importoktól hangos, semmit sem veszítünk, ha miniszterelnökünk nem nyilvánít véleményt külföldi focisták térdelési szokásairól. Sőt: az identitáspolitika mellőzése több energiát hagyhat a minőségi kormányzásra.
