„Mi soha le nem térdelünk, / gőgünkben oly gangosan állunk, / hajlást magunkban soha nem, / mindig csak másokban találunk. // Mi réges-mindent elvesztettünk, / de térdet soha, mégse hajtunk, / ha fölöttünk nem nyílik ég, / és nem nő a fű sem alattunk. // Mi állva csókoljuk vadul / gróf Tisza István szép hátsóját, / állva fog a halálba menni / ez a gyönyörű Magyarország. // Mi soha le nem térdelünk, / elveink tekintetes elvek – / más letérdelhet, mi soha, / öngyilkos keleti fejedelmek. / Állva állunk a sírban is, / amíg a göröngy lezuhog ránk, / s megtelik földdel mindenünk: / dacos, szolgalelkű magyar szánk.”
Miért épp Ady? Azon túl persze, hogy minden bizonnyal ő is megírná tiltakozását, ha most élne, kérdeztük a marosvásárhelyi költőt. „Azért Ady, mert ez a hang ma már nevetséges lenne, ha nem ő lenne”, állítja Demény, aki hozzátette: azért folyamodott Ady hangjához, mert „az elkeseredés legnagyobb magyar költői közül a Petrié távol áll tőlem, az Adyét viszont tudom imitálni. És mert egyelőre nem találom azt a saját hangot, amelyen hitelesen tudok beszélni politikáról, közéletről, mentalitásról.”
A vers záró sora, a „dacos szolgalelkű magyar szánk” önmagában teletalálat. Szinte korkép. Ennek kapcsán Demény elmondta, hogy az ugyancsak marosvásárhelyi költő, KAF – azaz Kovács András Ferenc – hatására született, ő fogalmazta meg egy beszélgetésben, hogy sok magyarra a gőgös szolgalelkűség a jellemző.
Nem az első eset, hogy Demény Péter költőként napi politikai történésekre versben reagál. Kérdésünkre válaszolva, elmondta, azért tartja ezt fontosnak, mert, mint fogalmazott, „Elkeserít ez a gőgös szolgalelkűség. Hogy sokan kommunistáznak, de azt nem veszik észre, hogy maguk is egy erősnek érzett vezetőre vágynak, őt követik. A Hír TV vagy a Duna TV manapság az egykori Telejurnal – a Ceausescu korabeli román tévéhíradó- szerepét tölti be: propagandát nyomnak hírek helyett. Tegnap klikkeltem rá valami »szakértőre«, aki a kínai egyetem kapcsán intette meg az ellenzéket, hogy tiltakozásának káros hatása lehet a nemzetközi kapcsolatokra. Érdekes, a CEU kinyírása kapcsán nem aggódta agyon magát. És ezt, mindezt a nézők rendkívül nagy százaléka csont nélkül beveszi, az ismerőseim, a barátaim közül is sokan. Meg vagyok döbbenve.”
Annak kapcsán is, hogy a magyar labdarúgó válogatott nem térdel, nem térdelhet le a rasszizmus elleni tiltakozásképpen, és ezt sokan üdvözlendőnek tartják, a paradoxont, az ellentmondást tartja kiemelendőnek a költő. „Nem térdelnek le, és ezt magyar jellemvonásnak nevezik, de a közösségi médiában láttam már olyan csoportot, hogy »Isten éltesse Orbán Viktort« akárhányadik születésnapján, vagy a tévében tüntetőket, akiknek a tábláján az állt, »aki OV ellen van, az ellenünk van«. Tényleg nem veszik észre, hogy a »nem térdelünk le« és ezek ellentmondanak egymásnak? Ájult hódolattal lenni egy politikus iránt, az »magyarabb«, mint egy rasszizmus elleni gesztust megtenni?”
