Ismét 6:3, csak nem egészen úgy. Egy pattogó laszti képére átlagosan hat nemzeti trikolór és három fénymerevre tágult szurkolói pupilla jut a budapesti futball Eb most kidobott hivatalos klipjében. Nagyjából be is lőve az arányokat, hogy az Eb mennyiben szól a sportról és mennyiben a sport mögé sugallt nacionalizmusról.
A Ragány Misa-Nagy Szilárd duó dalának első része (ami maga a szerzemény) csak amolyan rámelegítés, hogy utána énekes és lelátó együtt skandálja a Ria-Ria Hungáriát, amíg csak akad levegőmolekula a koronavírustól megkímélt tüdőkben. A focikultúra persze inkább foci, mint kultúra, szóval a lelátói himnuszok műfaji alapkövetelménye, hogy egyszerűek legyenek, mint a raklap, a szurkoló lesz szíves eldobni az agyát, ha eljön az ideje. Az össznépi agyhalál pedig különösen elvárt, ha a magyar válogatottról van szó.
A magyar foci ugyanis inkább „magyar”, mint „foci”. Az eltelt ötszáz évben a magyar lélek eleve hozzászokott, hogy félájult örömmel ünnepelje a vereségeit. Ennek logikus folytatása, hogy most a 30 ezer halottat követelő járvány után egyből telt házas fociünnep legyen, az óriásstadionok csillogása és a skandálás feledtesse el, hogy a potyogó csempés kórházainkban most kétszer annyian haltak meg, mint anno a mohácsi mezőn. És ki tudja, hányan azért, hogy a miniszterelnök e nyáron a VIP páholyból nézhesse, ahogy a dolgozó nép százmilliárdjaiból kitartott sportág nemzeti tizenegye várhatóan felbukik az első fűcsomóban. Vagy ahogy a klip egyik indítóképén – tipikus magyar életkép - egy szőke szingli luxusvillában, kristálypohárból bort kortyolgatva, kétméteres, milliós plazmatévén nézhesse a meccset.
A „Mindenki szurkol” című szerzemény olyan, amilyen. Viszont a klip... Ehhez képest az is jobb lett volna, ha a „Civil a pályán” című, 1951-es kommunista agitprop műremek kockáit vágják a zene alá. Anno a Rákosi rezsim is a nyomor elkendőzésére használta a focisikereket. Viszont legalább valódi magyar munkások és magyar parasztok szurkoltak egy valódi focicsapatnak. És láttak valódi focisikereket.