Felébred a képzeletbeli koronaügyész, az okostelefonjára néz, látja, hogy a naptár június tizedikét mutat, úgyhogy kicsit visszadől még a párnájára: nem kell sietni, munkaszüneti nap van. Mármint a magyar királyi ügyészségen, méghozzá annak emlékére, hogy 1871. június 10-én hirdették ki nálunk az első magyar királyi ügyészségi törvényt. Igaz, akkor még úgy hívták a királyt, hogy I. Ferenc József, de őfelsége felett azóta eljárt az idő – ma már másvalaki ül a trónján.
1871-ben, az első magyar királyi ügyészségi törvény kihirdetésének esztendejében éppen 22 éve voltak halottak azok, akiket a bukott harc után őfelsége parancsára végeztek ki Pesten és Aradon – a nép ennek dacára I. Ferenc Józsefet idővel különösen megszerette, bizonyára mélységes hálából azért, mert annak idején nem lövetett mindenkit agyon. A nép már csak ilyen: szereti szeretni királyát, és a népnél királyát csak a koronaügyészünk szereti jobban, de hát mit csináljon szegény feje: folytatólagosan kedve telik benne.
Reggel van, június tizedike, a magyar ügyészség ünnepnapja, amikor a Pro Cooperatione Emlékérem átadása érik, úgyhogy fekszik hű koronaügyészünk az ágyban, és arra gondol, hogy ma nem kell neki dolgoznia – de kérem, ne legyünk vele rosszindulatúak, s ne kérdezzük meg magunkban tőle, hogy amúgy mikor is tetszett dolgozni utoljára. Igaz, munkán most nem az akták megszövegezését, beadványok olvasását, iratok aláírását értjük, hiszen koronaügyészünk tevékenysége ebben a tekintetben kifogástalan. Munkanapokon ő kora reggeltől késő estig dolgozik az akták megszövegezésén, beadványok olvasásán, iratok aláírásán, a munkából ki sem lát, ügybuzgó és elhivatott ember, nem csoda, hogy akárkiből nem lehet a korona ügyésze. És ezt egészen komolyan, gúnyolódástól mentesen, minden iróniát nélkülözve mondjuk, mert ismertünk és ismerünk ügyészeket, komoly emberek, akiket nem mindennapi hivatástudattal áldott meg a sors.
Képzeletbeli koronaügyészünket azonban más, keményebb fából faragták, és amikor nincsen neki munkaszüneti napja, akkor szünet nélkül harcol ő, méghozzá az ügyek altatásának régi és bevált eszközével. Kívülről nézve, a felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy koronaügyészünk legfőbb tevékenysége a lázas semmittevés, ám ez csak a felszínes látszat. Igazából keményen dolgozik: őfelsége hűséges szolgálatában állva szortírozza azon ügyeket, amelyek a koronára nézve veszélyesek lehetnek, és ha olyannal találkozik, amelyet harapósnak ítél, akkor elaltatja, mint állatorvos a menthetetlen kutyát.
Érdekes foglalkozás – mármint nem az állatorvosé, hanem a koronaügyészé. Voltaképpen olyan ő, mint egy elhárító pajzs, méghozzá „pro cooperatione” – holott hivatása szabályai szerint éppen fordítva kellene lennie: emberünknek kivont kardként kellene őrködnie a törvényesség fölött. De hát mit csináljon a korona ügyésze, ha titokban, éjjel, még álmában és saját magának sem meri bevallani, hogy ha van ebben az országban valaki, aki hivatalból üldözendő, az éppen ő maga?