Németországban 2019 óta négy keletnémet tartományban rendeztek választást. S akad egy közös jegy bennük: mindenhol jóval az országos átlag felett szerepelt a jobboldali populista Alternatíva Németországért (AfD). Brandenburgban, 2019. szeptember 1-jén a párt csak 2,7 százalékkal maradt el a győztes szociáldemokraták mögött, 23,5 százalékot szerezve. Ugyanazon a napon tartották a szászországi voksolást, amelyen Angela Merkel kancellár pártja, a CDU ugyan 4,6 százalékot vert az AfD-re, de az AfD itt is rendkívül jól szerepelt, 27,5 százalékával. 2019. októberében Türingia következett a sorban, s az AfD itt is a második lett, míg az élen végzett Balpárt 31 százalék voksolt, az AfD-re 23,4 százalék. Ehhez képest szinte kudarc a populisták szempontjából a most vasárnapi, Szász-Anhaltban rendezett voksolás, amelyen az ezúttal is második AfD 20,8 százalékot kapott, 16.3 százalékkal lemaradva a CDU mögött.
A keletnémet trend nagyon szembe megy az országos felmérésekkel. Hogy csak a legfrissebb, szerdán közzétett közvéleménykutatást idézzük: a Forsa ügynökség szövetségi szinten csak az ötödik helyen látja az AfD-t, amelyre mindössze 9 százalék voksolna, tehát igen nagy a különbség a kelet- és a nyugatnémet szavazói magatartás mögött.
A politológusokat már régóta foglalkoztatja a kérdés: miért voksolnak a volt NDK-ban ilyen nagy számban a szélsőségesekre? A minap Marco Wanderwitz, a szövetségi kormány keletnémet ügyekben illetékes megbízottja meg is találta a választ, bár sok kereszténydemokrata párttársa megállapította: bár ne tette volna! A politikus ugyanis úgy vélte, Kelet-Németországban a szavazók egy nem elhanyagolható része „sajnos végleg elveszett a demokrácia számára”. Bármilyen meghökkentő, amit mond, nem nélkülöz minden alapot. Felmérések szerint ugyanis az AfD szavazóinak egy tekintélyes része olyanokból áll, akik egyébként egyetlen demokratikus pártra sem voksolnának.
Politikailag azonban természetesen nagyon nem volt szerencsés a kijelentés, hiszen nem volt a legokosabb röviddel a vasárnapi voksolás előtt kirekeszteni a keletnémet választók egy részét. A legütősebb választ éppen saját párttársától, Reiner Haselofftól, Szász-Anhalt miniszterelnökétől kapta meg, aki végül a magabiztos kereszténydemokrata győzelemmel a CDU egyik legbefolyásosabb keletnémet politikusává lépett elő. Azt közölte, azok, akik a „nehéz sorsú keletnémeteket képviselik, mind nyugatról jönnek”. Lefordítva nyugatnémet politikusok aknázzák ki a keletnémetek félelmeit, s ez vezetett az AfD itteni kivételes népszerűségéhez.
Példaként említette Hans-Georg Maassent, a szövetségi alkotmányvédelmi hivatal volt elnökét, aki Dél-Türingiában, a CDU színeiben indul majd a szeptemberi szövetségi parlamenti választáson. A jogászpolitikus ugyan keletnémet területen méretteti meg magát, de valójában nyugatnémet. A „kémfőnököt” 2018 novemberében váltották le a hivatal éléről, miután az év augusztusában annak ellenére is tagadta: szélsőjobboldaliak menekültekre vadásztak volna Chemnitz utcáin, hogy annak megtörténtéről felvétel is tanúskodott. Kétségbe vonta ezzel kapcsolatban Angela Merkel kancellár szavahihetőségét is.
Haseloff említett kijelentésében azt is megjegyezte, „ismét olyan politikai kultúrát kell ápolni, amely elkerüli a bizonyos kirohanásokat”. Tehát nem csak Maassenra gondolt és nem is kizárólag Szász-Anhaltra. Való igaz, a szélsőségesek egy része nem keleten szocializálódott, hanem – ahogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung rámutat – „nyugati importból származnak”.
Az AfD egyik legszélsőségesebb politikusa, a türingiai tartományi parlamentben megannyi kalamajkát okozó Björn Höcke például Észak-Rajna-Vesztfáliában nőtt fel. Haseloff még a választások éjszakáján kijelentette, „a hibát Nyugat-Németországban követték el, ott alakult meg az AfD”. Ez szintén igaz, a régi AfD-t nyugati professzorok és újságírók hívták életre, elsősorban euroszkeptikus politikai erőként. Mindez azért persze nem jelenti azt, hogy csak nyugatnémetek tehetnének a keletnémet AfD-jelenségről. Tino Chrupalla, aki Alice Weidel mellett irányítja az Alternatíva választási kampányát, például tősgyökeres keletnémet.
Ez azonban mind csak felszín, melyek a valós okai annak, hogy a volt NDK területén másként szavaznak? A keletnémet ipar felszámolása fájdalmasabb volt, amint azt az újraegyesítés kancellárja, Helmut Kohl remélte. Ez tömeges elbocsátásokhoz vezetett, ami növelte a keletnémetekben a mindenkori állammal szembeni bizalmatlanságot, ráadásul a régióban a hagyományos vitakultúra is hiányzott. A politikai, társadalmi és gazdasági nehézségek, amelyek jócskán túlélték a kommunizmus bukását, olyan mély és tartós jelenségnek bizonyultak, hogy azt még az anyagi jólét sem tudta ellensúlyozni. Iparágak omlottak össze, emellett a Stasi tevékenységének feltárása a megalázottság érzését is keltették a keletnémetekben, úgy érezték, bűnös társadalomnak tekintik őket.
A politikai korrektség sem létezett keleten, ahol a '68-as mozgalmak nem hagytak mély nyomot. Az NDK-ban nem voltak különösebben népszerűek a diáklázadások az NSZK-ban, sokan, köztük az egészet tinédzserként az NDK-ban átélő Angela Merkel sem értette, miért kívánnak a fiatalok egy a szocializmushoz hasonló politikai berendezkedést, miért támadják a nyugati demokratikus intézményrendszert. „Korábban azt hittem, hogy az 1968-as diáklázadások katasztrófával értek fel Németország számára. De eljött az az idő, amikor ráébredtem, hogy a CDU-n belül is volt egy réteg, amely úgy vélte, emlékművet kellene állítani Rudi Duschkénak, a diáklázadások vezetőjének.” – mondta már évtizedekkel később a kancellár.
A keletnémet megalázottság érzését kelthette az is, hogy senkinek sem kellettek a volt NDK termékei. Kohl a kilencvenes évek elején, John Major akkori brit miniszterelnöknek panaszolta el: teljesen összeomlott a keletnémet gazdaság. Eredetileg úgy számoltak, hogy az NDK iparából mintegy 30 milliárd német márkás bevételre tehetnek szert, ez azonban a nullához közelített.
Ezek mind tények és jobban megérthetővé teszik a keletnémetek hozzáállását. De az sem tagadható, hogy manapság a volt NDK területén hajlamosak felnagyítani a két országrész közötti különbségeket és elfelejtkezni arról, hogy a volt NSZK nagyon is jelentős áldozatot hozott a régió felzárkóztatásáért. Ám – amint a FAZ rámutat – a közös múlt egybeforrasztja az embereket, tehát még ma is létezik egyfajta dac azokban, akik az NDK-ban nőttek fel. Egy biztos. Sokak tudatában mind a mai napig nem omlottak le a Kelet- és Nyugat-Németországot elválasztó falak.
