Amilyen félelmetes ellenfelei lesznek az Európa-bajnokságon a melléklépcsőházak grádicsain a 24-es ajtóhoz kaptató magyar együttesnek, olyan kellemes partner vár rá ma este a Megyeri úton (20 óra, tv: M4 Sport), a kontinenstorna előtti utolsó előkészületi mérkőzésén. A vetélytárs, az ír labdarúgó-válogatott ugyanis múlt évi és idei tizenkét találkozója közül csak egyet nyert meg, Andorra műkedvelőit múlta felül (4-1) hősies küzdelemben; azt megelőzően 2019 novemberében, Új-Zéland világverőnek szintén nem mondható csapatának dublini vendégjátéka alkalmával aratott diadalt (3-1).
A nyeretlenségi sorozat közben még Luxemburg együttese is csapást mért Írország viszonylagos legjobbjaira (1-0). Sajnos ismerjük ezt az érzést, hiszen a „luxik” – 1873 nyugati kényelemben elhelyezkedő néző előtt – honfitársainkat ugyancsak elkapták 2017 novemberében. A Daily Mail tavaly az írek megaláztatásáról írt, igaz, két évvel korábban a Nemzeti Sport is azt jelentette: „Nem elírás, nem sajtóhiba: Luxemburg–Magyarország 2-1.” Az ír média azonban az andorraiak legázolása után sem tombolt örömében: az orgánumok „újabb hibás előadásról” értekeztek, bár a fellépés „irgalmasan csak aggodalommal tölthette el Írországot, nem pedig a megszégyenülés keservével”.
A magyar csapat viszont legutóbb 2020 szeptemberében kapott ki, azóta tíz találkozón hét győzelmet és három döntetlent számlál. Igazi tétmeccset azonban csak egyet vívott, elvégre a Nemzetek Ligáját még a nemzeti sportújság is elparentálta csaknem három évvel ezelőtt. „Mintha az UEFA nem ismerné a nagy igazságot: a kevesebb néha több – írta a lap. – Az európai szövetség legfőbb érve a sorozat mellett az, hogy tétmeccsek váltják ki a barátságos felkészülési találkozókat. Csakhogy ez valójában inkább az alsóbb ligákra igaz, ahol kaparni kell a vigaszágért, a nagy csapatok úgyis kijutnak az immár az európai országok csaknem felének helyet teremtő, huszonnégy csapatos Eb-re. Így azok megengedhetik maguknak, hogy az NL-t a felkészülés terepének tekintsék, kísérletezésre használják...”
Ám amint arról már szó esett, az írek nem tartoznak a nagyok közé, ráadásul a futball történetében alig kétszer tudtak nyerni hazánk fiai ellen, egyaránt öt döntetlen és magyar győzelem mellett. Számomra a legemlékezetesebb siker az 1993-as dublini 4-2 maradt, mert a gólokon túl átélhettem, hogy a Lansdowne Road közönsége percekig felállva ünnepelte a válogatott szakvezetőjét, Puskás Ferencet. Az ováció nem szövetségi kapitányi tevékenységének szólt, mivel a további három mérkőzésen, amelyen ő irányította a válogatottat, a címeres mezes együttes még csak gólt sem ért el (Svédország 0-2, Oroszország 0-3, Izland 0-2). Bár a Nemzeti Sport 2013-ban leszögezte, hogy „ne áltassuk magunkat, nem itthon, hanem Madridban eltöltött évei miatt lett a világon a legismertebb magyar”, azért én azt hiszem, a vb-ezüstérmes magyar válogatott csapatkapitányaként is beírta magát nem egyszerűen a labdarúgás históriájába, hanem a világtörténelembe. Ugyanabban a tizenhármas méltatásban megjelent továbbá, hogy „az is Puskás volt, aki Francóval parolázott vagy éppen meghajolt Kádár apró dögei előtt, ahogyan azt 1981-ben, a Népstadion dísztribünje felé fordulva tette huszonöt év távollét után, már magyarországi letelepedésének megágyazva”.
Kilencvenháromban jobban szerették Dublinban, mint húsz évvel később a sportújságnál idehaza.
Négy-kettővel most is kiegyeznénk, bár nem az eredmény a fontos, hiszen a kerettagok közül ki akar egy héttel a magyar Eb-nyitány előtt megsérülni? A FIFA világranglistáján a magyar válogatott (37.) momentán tíz helyet ver az írre, amely lapult már mélyebben is, hiszen előfordult, hogy 70.-ként jegyezték. A 7 és a 0 azonos az ír mélyponttal, a mostani ellenfél eddigi legsúlyosabb veresége ugyanis 7-0 volt. Csaknem negyven évvel ezelőtt a Junior-, Falcao-, Socrates-, Zico-, Eder-féle brazil együttes tömte ki ennyire az idegileg ugyancsak megterhelt McDonagh kapus hálóját.
Ha ilyen szórásra nem számíthatunk is, abban feltétlenül reménykedhetünk, hogy a vendégek sajgó sebeire minálunk sem akad gyógyír.
