„Volna puskaporunk, tudom, megbánnátok!” – írja Arany A nagyidai cigányok szállóigévé vált, a felelőtlen hőzöngéseinket karikírozó sorában. Csattanóként ezt idézi Kukorelly glosszaszerű írása, mely ironikus-szarkasztikus formában „a” magyarok karakterjegyeit sorjázza (Vérmező. Általában a magyarokról). A mulatságos szöveg különös fontosságát jelzi, hogy az új kötet hátoldalára is kikerült – teljes egészében. Méltán, hiszen a könyvbe gyűjtött, zömmel az elmúlt harminc év során keletkezett interjúk, publicisztikus írások végső soron valóban felidézik, hogy milyenek is vagyunk, hogy – az alcímmel szólva – „mit is éltünk itt meg voltaképpen?”
Persze, tudjuk: nem sok jót. De a kép azért sokkal gazdagabb annál, mint amennyi a tudatunk előterében van. A főként közéleti témájú beszélgetések, reflexív írások ugyanis rengeteg olyan eseményt juttatnak eszünkbe, melyeket már régóta feledésbe vontak az újabb és újabb fejlemények. Ki emlékszik ma már részletgazdagon például az LMP megalakulásának körülményeire? A kezdeti ígéreteire, majd fokozatos meghasonlására? Az őszödi beszédet követő értelmiségi eszmecserékre?
E szövegek tehát egyfelől fontos kortörténeti adalékokat kínálnak, fölelevenítik közelmúltunk jellegzetes hangulatait, másfelől pedig bőséggel tartalmaznak olyan fejtegetéseket, szentenciózus megállapításokat, melyek aktualitása mit sem változott. Közülük például ma már sokak számára szinte evidencia lett az, amivel a szerző már 2011-ben határozottan számot vetett: „Vártam, hogy ezek az első- vagy másfeled-generációs vidéki gyerekek neveltetésükből, szociokulturális helyzetükből fakadóan felülírják a leosztást. Az ellenkezője történt, mert az irányadók úgy tudják, hogy akkor képesek ötről hatra jutni, ha megingathatatlan, -kérdőjelezhetetlen hatalmat szereznek. Ez jóindulatú vélemény, mely nem állítja, hogy a hatalmi téboly munkálna, hogy az önmagáért való hatalomért menne, ami megy, de a hatalomért megy. Átálltak a hatalom minden módon való megszerzése oldalára.”
Magától értetődő, hogy a régebbi interjúk egész sorának apropóját az adja, hogy a szerző egy ideig az LMP parlamenti képviselője volt. Az is természetes, hogy a kérdések között kiemelten szerepel a magyar kultúra aktuális gondjainak világa. Kukorelly folyvást illúziótlanul néz szembe azzal, hogy a jelenbeli politikai elitet mindez mélyen nem érdekli, a kortárs művészet idegen világ számára, ügyeit tehát a kormányon lévők puszta hatalomtechnikai problémaként kezelik. Pedig „a politika kulturális kérdés, ha ez tudatosul, attól az életminőség javul. (…) A szerencsétlen szerencsejátékot űz, a mázlista Tolsztojt olvas.”
Több beszélgetésben is kulcsszerepet kap az utóbbi évtizedek egyik humanitárius katasztrófája: a hajléktalanok mérhetetlen nyomorúsága. A szerző a kulturális-közéleti szerepe révén kivívott médiafigyelmet arra is fordítja, hogy segítsen e totálisan kiszolgáltatott embereken, kezdeményezése feltétlen elismerésre méltó. Kukorelly (e kötet írásaiban is) gyakran hangoztatja: egyáltalán nem tartja magát baloldalinak. Karitatív tevékenysége számunkra itt és most így azt is bizonyítja: az emberség követeléseinek teljesítéséhez sokfelől vezethet út.
Példaadó az a közérdekű gesztus is, mellyel a szerző tűrhetetlennek ítélve a minden terünket elborító szemetet, demonstratív módon összeszedi a környezetében.
A kötet emlékezetes írásai közül kiemelhetjük a mintegy bevezetőnek szánt 116 identitásmondat egy K.u.K.-konferenciához címűt, melyben a szerző – egyebek mellett – felsorolja, hogy a felmenői között hányféle náció képviselői szerepelnek, amivel egyszersmind szellemesen érzékletes választ ad a „ki a magyar?” baljós történetű kérdésére. Ugyancsak igen mulatságos a Mindenki, minden, mindenütt. Szlovákok/magyarok csattanója: „nincs olyan magyar, akiben ne volna tót, aki magyar, az tót is, ha egy magyar utálja a tótot, magát utálja”.
Tudjuk, az interjú páros műfaj, a szerkezetet, a gondolati ívet – legalábbis a műfaj hagyományai szerint – a kérdező határozza meg. Ennyiben tehát a kötet beszélgetései szükségképp eltérő színvonalúak. (Például mi a csodát lehet válaszolni egy nyúlfarknyi interjúban arra a kérdésre: „Hogy látod a magyar líra történetének elmúlt tizenöt évét?” Kukorelly persze, rutinos profi, ezt a képtelenséget is lazán feloldja: a legelvontabb általánosságok szintjén válaszol röviden valamit, s ezzel kipipálta a feladatot.) De a feleletek révén a szerző gondolkodásának, stílusának, szóhasználatának afféle márkavédjeggyé lett jellegzetességei látványosan uralják ezeket a szövegeket, s így jórészt elsimítják az interjúk egyenetlenségeit. A „Kukorelly-brand” a gyűjtemény egységének biztos fedezetét alkotja, az olvasót tehát semmiképp sem érheti csalódás.
Infó:
Kukorelly Endre: Egy belga revolver
Kalligram, 2020
