Minden alkotó lelkesen számol be arról a pillanatról, amikor a mű alapját szolgáló nyersanyag egyszer csak szembeszegül a teremtői szándékkal. Nem a kijelölt irányba kanyarodik a történet, megmakacsolják magukat a szereplők. Akarata lesz az imént még holt anyagnak. Nagyon is hihetőnek tűnik az a történet, miszerint Márquez a Száz év magánya megírása közben egyszer sírva jött le az emeletről. Mi történt, kérdezték tőle a rémült családtagok. Meghalt, mondta könnyes szemmel, tán Aureliano Buendíára célozva, és én nem tudtam megmenteni. Vagyis könnyen lehet, hogy az írói verzióban az ezredes ma is vígan él Macondóban, de a szerzőnél sokszor bölcsebb mű pontosan tudta, hogy ott halálnak kell lennie.
A nem-alkotók szeretik azt hinni, hogy ez csupán a művészek számára fenntartott kivételes és megismételhetetlen pillanat. Hogy ne mondjam, kiváltság. A teremtény életre kel, és követeli a helyét a világban. Ezt a helyet persze nem mindig találja meg (az emberiség önvédelemből millió és millió alkotást ítél feledésre), de itt az akarat, az életrevalóság legbiztosabb jele a lényeg. És ezt bizony mi is megtapasztaljuk életünk során. Akinek gyereke van, az egészen biztos.
Az éveken át engedelmes anyagként kézreálló gyermeknek egy napon mindennél világosabban megjelenik a saját akarata. Ez már nem a korábbi durcás konokság, kósza hangulat, sírással alátámasztott követelőzés – mindez csupán gyakorlatozás, előkép, készülődés. Arról a pillanatról beszélek, amikor az addig tündéri, együttműködő, a teremtőjének oly kényelmesen kézreálló lény szembefordul a szülői szándékkal, s nem pusztán nemet mond, hanem minden erejével ragaszkodik az elképzeléséhez. Mert ez az akarat, már ő maga. Az addigi életének, tapasztalatainak, tanult dolgainak lepárlása, az első teljes értékű vélemény.
Dusival mostanában érkeztünk el ide. Az addigi akaratocskák, ellenszegülécskék hirtelen saját építménnyé álltak össze. Kezd véleménye, elképzelése, sejtése lenni dolgokról, s ebben már nem csak a szülőktől, iskolás társaktól, tévéből hallott dolgok visszhangoznak, hanem már ő maga is megjelenik. Nem, ezt nem szeretném, mondja határozottan, és ilyenkor lekenyerezni sem könnyű. Mesélhetnék példákat, de egyrészt vagy dicsekvésnek hangzana, vagy túl banálisnak tűnne. De egy ideje számolni kell vele, belekalkulálni a napi rutinba. Azt, hogy az alkudozás, az egyezkedés, a túsztárgyalás komolyságával felérő jelenetek (két gombóc fagyi legyen vagy három) után megjelent a családban egy új és friss szempont, ha úgy tetszik „világlátás”, amit figyelembe kell venni a napi rutinban vagy az extra programok kialakításában. Kezelni kell, viszonyulni hozzá.
Minden szülő átéli ezt a pillanatot, és hirtelen dönt is. Azok, akik alattvalókat és szolgákat akarnak nevelni (még ha ezt nem is vallják be, vagy nem tudatosul), változatos módszerekkel törik le ezt az akaratot. És akkor jön a vég nélküli háború, a "merténmegmondtam" és "fejezdbedeazonnal" erélyessége, el egészen a későbbi, érett, az "énházambanlaksz" nettó hatalomgyakorlásáig. Tanulja csak meg, hogy ki az úr a háznál. Ha a fenti példánál maradunk, akkor jobbára így születnek a dilettáns, középszerű, epigon művek. Amikor az alkotó erővel viszi át az elképzelését az anyagon, és nem hallgat semmire, senkire, főként nem a teremtett mű jelzéseire.
Hányszor hallottam már felháborodott szülőt: hogy én egyezkedjek egy gyerekkel?! Hiszen még azt sem tudja, hogy… és itt jön egy vég nélküli lista arról, amiről az imént ledózerolt lénynek fogalma sincs. Nos, Dusi sem tud még sok mindent. Nem tudja, hogyan lesz a gyerek, mikor volt a mohácsi csata, mennyi a téglalap területe, de ettől – főként a saját dolgai tekintetében már szeretné érvényre juttatni az akaratát. És hányféle módon! Néha szórakoztatóan, néha bosszantóan, mert mi viszont egészen mást terveztünk a józan észre, saját kényelmünkre és ezeréves tapasztalatainkra hagyatkozva.
A világért sem szeretném itt magunkat „modern”, „liberális”, mindenkinél mindent jobban tudó szülőknek beállítani. Egyszerűen nem akarjuk továbbadni azt, amit tapasztaltunk. A nejemnek a gulyáskommunizmus azt búgta gyermeki fülébe, hogy jobban jár, ha eleve alkalmazkodó és simulékony lesz, nekem meg azt harsogta a puliszkadiktatúra, hogy eszembe se jusson másfelé menni, mint amit az ötéves terv előír. Az volt a szerencsénk, hogy a rendszer még felnőtt korunk előtt eltűnt, így igazából sosem derült ki, hogy mi lett volna az erősebb: az, amit lázadásnak gondoltunk, vagy az, amit a rendszer gondolt rólunk. A megalkuvások közelébe se jutottunk, vagy ha mégis, azokat már jobbára magunknak köszönhettük.
Úgy néz ki (bár a nyakamat azért nem tenném rá), hogy Duskának nem kell hasonló dolgokkal szembenéznie. Ha Bécsben maradunk, akkor ennek az esélyei szemlátomást magasabbra szöknek, de egy igazi ká-európai valahogy erre készíti fel a csemetéit. Tekintetét a mindenkori és örök rendszerre veti. Aztán ki ellene, ki vele szemben, ki meg arra neveli, hogy variálja a kettőt, mert a köpönyegforgatásnál nincs jobb üzlet. Ha pedig szerencséje van, még meg is írhatja.
