Mnyaka Sururu Mboro hetvenéves, nehezen lépked. Tanzániai létére jobban ismeri Németországot és kulturális intézményeit, mint a legtöbb bennszülött német. Először 1978-ban látogatott a Szövetségi Köztársaságba, ösztöndíjjal, kezdő építészmérnökként. Indulás előtt nagyanyja, Tawaia mesélt neki népük, a csagák legendás hőséről. Mangi Meli ifjú törzsfőnökként felkelést robbantott ki az idegen megszállók ellen, akik szolgasorba vetették őket. Vitézül küzdöttek, de a modern fegyverek ellen esélyük sem volt. Szabadságharcukat leverték, a vezetőit halálra ítélték és kivégezték. Mangi Melit és 18 társát 1900. március 2-án felakasztották.
Divatos antropológia
A meggyilkolt fiatal főnök fejét az európai urak levágták, a gyorsan bomló részeket lefőzték a csontról, a koponyát pedig diadalmasan elküldték a birodalmi fővárosba, Berlinbe – ez a terület ugyanis német fennhatóság alatt állt, a Deutsch-Ostafrika elnevezésű gyarmat része volt. Tawaia nagymama jól ismerte gyerekkorából a történetet, amely szájról szájra szállt a csagák között. Boldog volt, hogy unokája az NSZK-ba megy. Lelkére kötötte, vigye haza a kivégzett hős koponyáját, hogy így – hitük szerint – végre Mangi Meli szelleme is nyugodalmat találjon. Körbejárta a falut, elbüszkélkedett azzal, hogy helyrehozzák, ami helyrehozható a szörnyű igazságtalanságból.
A Kilimandzsáró lábánál, légvonalban 7000 kilométerre Berlintől persze nem ismerték az európai viszonyokat. Elképzelni sem tudták például, mire kellett a koponya. Nem pusztán győzelmi trófeának: akkortájt, a századfordulón nagy divat lett az antropológia. Tudósok csillapíthatatlan szenvedéllyel vizsgálták, méricskélték fekete-afrikaiak csontvázait, azután hosszú értekezéseket írtak, és valahogy mindig arra a következtetésre jutottak, hogy a fehér ember magasabb rendű. Így próbálták igazolni Christoph Meiners göttingeni professzor teóriáját, amely szerint a néger a „fajok hierarchiájának” alján áll – közvetlenül az állat fölött –, és „ostobasága folytán szolgaságra született” (1790).
Két furcsa doktor
Mnyaka Sururu Mboro büszke volt a küldetésre, de fogalma sem volt, mire vállalkozik. Először akkor döbbent meg, amikor Nyugat-Berlin Wedding városnegyedében megpillantotta a Peteresallee utcatáblát, az Afrikanische Str. metrómegálló közelében.
Pszichopata tömeggyilkosokról elnevezett sétányon járnak az emberek egy európai városban, a huszadik század végén?! Doktor Carl Peters, a kelet-afrikai német gyarmat alapítója hírhedten aberrált figura volt, felvilágosult kortársai megvetették, rémtettei miatt leváltották hivatalából – csakhogy halála után a nácik rehabilitálták, és személyi kultuszt teremtettek körülötte, amely máig kitart (lásd keretes írásunkat).
Ám az igazi döbbenet akkor következett, amikor kiderült, mekkora készleteket halmoztak föl emberi maradványokból. Mintegy 900 ruandai, 400-500 togói és kameruni eredetű darabot őriznek a Porosz Kulturális Örökség Alapítványnál (SPK). Ezek jelentős része Felix von Luschan (1854–1924) gyűjteményéből származik; a mániákus orvos-régésznek becslések szerint hatezernél is több koponya volt a birtokában. (A namíbiai darabok nem is kerültek az alapítványhoz.) Ha idevesszük a többi csontot is, nagyságrendet ugrunk. Andreas Winkelmann brandenburgi anatómiaprofesszor úgy becsüli, nagyjából tízezer emberi maradványt tárolnak a fővárosi múzeumok, kutatóintézetek, egyetemek, archívumok raktáraiban – országosan ennek a dupláját.
Tű a szénakazalban
Mnyaka Sururu Mboro tehát tűt keres a szénakazalban, immár 43 éve. Részsikerek tartják benne a lelket. Felkutatta a kivégzett szabadsághős leszármazottait, és megszervezte, hogy Németországban DNS-mintát vegyenek tőlük, ami nélkülözhetetlen az azonosításhoz. Hiába ugyanis a közmondásos német precizitás, a csontok dokumentációja nagyrészt megsemmisült a második világháborús bombázásokban vagy elveszett a zűrzavarban. Csak a legutóbbi időben Berlinben hat gyanús koponyáról állapították meg laboratóriumi vizsgálattal, hogy nem lehet Mangi Melié. Újabban a kutató tanzániai figyelme az egykori NDK felé fordul, ahol szintén lapulnak csontvázak a szekrényekben. Drezdában hat, Rostockban két tanzániai eredetű koponyáról tud.
Ha ezek sem mutatnak egyezést, akkor irány Strasbourg. A csaga felkelések idején a város a Német Császársághoz tartozott, most francia államterület: ott legkevesebb 32 olyan koponyát találtak, amit érdemes alávetni a genetikai elemzésnek. A nagymama már régen halott, de ez csak tovább erősíti unokája eltökéltségét: addig nem nyugszik, amíg nem teljesíti ígéretét, meg nem találja és haza nem viszi a maradványokat. Úgy érzi, a népének is tartozik ennyivel. Pedig Tanzániában sem mindenki támogatja, ami különösen fáj az idős embernek. A Der Spiegel hírmagazinnak nyilatkozva nemrég elpanaszolta: „Sokan kétségbe vonják, hogy komoly erőfeszítéseket teszek a fej előkerítésére. Azt hiszik, csak szórakozni meg sörözni járok Németországba.”
