– Kötter Tamás íróként sokáig kerülte a napi politikumot. Miért ő, és miért nem Biczi Tamás ügyvéd lépett ki a politikai porondra?
– Kötter Tamás egy írói álnév, így különítettem el a polgári foglalkozásom és irodalmi kalandozásaimat. Egy ügyvédi iroda névadója és egy író egyaránt branddé válhat, felesleges lenne keverni a márkákat. Végül a híresebb vagy hírhedtebb – ezt döntse el mindenki – Kötter Tamás lett, ezért az írót léptettem ki a pástra.
– Posztjait bármelyik Fidesz–KDNP-kommunikátor elirigyelné. Íróként nem érzi szorongatónak a gyurcsányozást, fegyőrözést?
– Politikai oldalt az ember ritkán választ objektív teljesítményérvek alapján. Ha így lenne, a mai baloldalnak nem sok szavazója lenne: a 2002–2010 közötti szocialista–szabad demokrata és az azt követő közel tizenkét évnyi Fidesz-kormányzást összehasonlítva, minden, a közgazdászok által használt „varázsszám” tekintetében a jelenlegi kabinet áll sokkal jobban.
De a politikai oldal megválasztásában a puszta számoknál nagyobb szerepet játszik a kulturális közeg, ahonnan érkeztünk. Én magam faluról, egy katolikus munkás-paraszt családból származom. És ha már a munkások lapjának nyilatkozom, hadd idézzem fel apám életének egy rövid, de korunkra oly fájdalmasan jellemző időszakát. Egy hőerőműben dolgozott mint technikus. Ez volt a főállása, de mellette esténként, hétvégenként a szülőfalumban villanyt szerelt és nagyapám háztáji gazdaságában is besegített.
Talán a Népszavának még van néhány, apámhoz hasonló öreg, vidéki szaki olvasója, aki átélte a Kádár-rendszer utolsó szakaszában csúcsra járatott önkizsákmányoló létet, így tudja, miről beszélek. És most a slampos Kádár-diktatúrából ugorjunk a Horn-korszakba, amikor sor került a szektor privatizációjára. Az erőművet, természetesen, egy külföldi (francia) cég vette meg, és apám, jó néhány idős szakival együtt, választhatott az előnyugdíj (majdnem éhhalál) vagy az utca (teljes éhhalál) között, miközben liberális közgazdászok még a szemére vetették, hogy a ’70-es, ’80-as években túlfogyasztott. Nem „édesek”?! Hát, így alakul, formálódik az ember politikai tudata.
– És ez a tudat épp most mozgósította, hogy íróból közíróvá táguljon?
– A motivációm, hogy belevessem magam a sűrűjébe, sokáig egyetlenegy ember volt: Gyurcsány Ferenc. Nem akartam, nem bírtam belenyugodni abba, hogy ez az ember – Fekete-Győr András szavait idézve – „elhasznált politikustársaival” együtt visszajöhet a hatalomba, ahogy ez az összefogás kísérleti laboratóriumában, a Városházán már megtörtént. Kétségkívül jelenleg Gyurcsány Ferenc a legtehetségesebb politikus az ellenzéki térfélen, ez elég rossz hír a hazai baloldalnak. Az pedig az országnak rossz hír, hogy az általa dominált összefogás akár kormányt is állíthat. Ha rajtam múlik, ez az ember még egyszer nem alakíthatja annak a közösségnek a sorsát, amely határok nélkül magyarnak vallja magát. Olyan katasztrofális volt a kormányzása lelki, szellemi, erkölcsi és gazdasági értelemben, hogy ezt vétek még egyszer megkockáztatni.
– A Fidesz mindenáron Gyurcsány-vezérelte ellenzékről beszél, miközben az ellenzéki szavazóknak csak mintegy negyede DK-s. Az összefogás többi pártját támogató körülbelül 2 millió embernek nem lehet saját jogán hányingere a lopástól és urizálástól?
– Akármilyen erősen is koncentrálok, jelen pillanatban nem tudok egy Gyurcsány nélküli baloldalt elképzelni, egyébként ő maga is többször kijelentette, hogy az ellenzék vezető ereje a DK (ami egyenlő Gyurcsány Ferenccel).
– És Gyurcsány Ferenc mindig igazat mond?
– A kör bezárult. A baloldali szavazók nyilván nem véletlenül voksolnak egy Gyurcsány vezette blokkra. Amióta a baloldal összeállt a Jobbikkal, és hívei simán átszavaznak a Jobbikra, én már mindent el tudok képzelni. De ha már megemlítette Fegyőrt és a Momentumot…
– …nem említettem, ön hivatkozott rá hiteles forrásként.
– …velük sem lennénk kint a vízből. Én őket egy „nemzetközi kulturális projekt” hazai leányvállalatának látom. Programjuk nagyjából ennyiben foglalható össze: Nyugat, Nyugat és még egyszer is a Nyugat imitálása. Ezek a fiúk és lányok szerintem nem értették meg, hogy a rendszerváltoztatás egész korosztályomat meghatározó élménye és célja nem az volt, hogy egy rövid felzárkózás után magunk is Nyugat-Európává váljunk a szó kulturális értelmében – hiszen az teljes önfeladást jelentene –, hanem azt, hogy a korábbi félgyarmati, korlátozott szuverenitáslét után végre(!) önálló nemzeti útra lépünk, vagyis mi magunk döntünk a sorsunkról. De valahogy a pálya mindig nyugatról keletre rejt. Természetesen tisztában vagyok hazánk geopolitikai helyzetével, súlyával, de hiszem, hogy van mozgásterünk (Ne merjünk kicsik lenni!), amit ügyes politikával ki is tudunk használni.
– Aki most maga akar dönteni a sorsáról, azt megbélyegzik a kormány megmondóemberei: az SZFE hallgatóiból például villámgyorsan Lenin-fiúk lettek.
– Az SZFE-ügyet én a „hosszúra nyúlt” Kádár-korszak utóvédharcának tekintem. A „megalvadt struktúrák” részben egzisztenciális, részben (kulturális) hatalmi pozíciók megőrzése végett keresztbefeküdnek minden változásnak. Ez tényleg egy kényes terület: aki uralja a szellemet, az előbb-utóbb a politikát is uralja.
– Értem, és ebben a harcban a huszonéves diákok voltak a posztkádári struktúrák.
– Megalvadt struktúraként arra a szellemi közegre gondolok, amely már a hetvenes években megszállta a kultúrát. A diákok, Leninnel élve, a „hasznos idióták” szerepét töltötték be ebben az elsősorban politikai ügyben.
– „A polgári értékekben hiszek, valamint egy erős, független és büszke Magyarországért küzdök” – írja a Facebookon. Elfér ebben az országban a kormányzati szintre emelt kommunistázás, prolizás, libernyákozás több millió címzettje?
– A politika, a mélyben feszülő kulturális harc (mit gondolunk jó életnek, hogy szeretnénk élni) egy kiszervezett proxy-háború, amelynek fő eszköze a nyelv. Aki meg tudja nevezni magát (ki ő és hova tart), félig már megnyerte a nyelvért folytatott háborút. Aki pedig a másik felet is „meg tudja nevezni” és ezzel védekezésre kényszeríti, győzött. Ezért folyik óriási küzdelem a fogalmak körül. Természetesen a baloldal is megpróbálja a jobboldalt beszorítani egy értelmezési keretbe: így fordulhat elő, hogy a kormánypártot a FideSS-től a tudományosan hangzó „hibrid rezsimig” emlegetik az ellenzéki médiumok.
– Csak jelezném, a FideSS kifejezés kommentekben, posztokban, blogokban tűnik fel, a hivatásos médiumok anyagaiban én nem találtam ilyesmit.
– Ami a baloldalra vonatkozó kérdését illeti, én azt gondolom, hogy a hazai baloldali politika, hatalomgyakorlás nem egy sikertörténet. Károlyitól, Jászi Oszkártól kezdve egészen a – kulturálisan – hosszúra nyúlt Kádár-rendszer végéig (Gyurcsány, majd Bajnai), 2010-ig nem igazán tudnak a baloldal erői sok eredményt felmutatni, akár gazdasági, akár társadalmi értelemben. Irányításuk alatt nem lettünk egy „magabíró” (Németh László) ország, átmeneti sikereik mögött pedig minden esetben kölcsönök álltak, és végül drágán (általában nemzeti javaink elkótyavetyélésével) kellett fizetnünk értük.
– Nehéz, már-már értelmetlen méregetni a leszerepelt XX. század jobb- vagy baloldalra vetülő árnyait, gondoljunk csak a Horthy-korszak németfüggésére és az ebből fakadó genocídiumra. De vissza a jelenhez: épp az Orbán-kormány haladta meg a jobb-bal törésvonalat a rezsicsökkentés mítoszával és a gazdagokat támogató neoliberális gazdaságpolitikájával.
– Én az orbáni politikát a Bethlen-korszak konszolidációs politikájához hasonlítanám. Mindkét politikus egy gazdaságilag csődközeli helyzetbe került, külpolitikai szempontból gyenge érdekérvényesítő képességgel rendelkező, erkölcsileg „megtört” országot vett át. Ahogy Bethlennek, úgy Orbánnak is sikerült gazdaságilag stabilizálni, külpolitikai értelemben pedig még a nagy elődjén is túltéve, komoly európai tényezővé tenni hazánkat, miközben középosztályt erősítő politikát folytatott – és nem is sikertelenül. Ez persze bosszantja az Európa szerencsésebb felében lévő országokat, keresztezi a gazdasági és a kulturális elitjük érdekeit. Nyilván számukra jobb lenne egy „együttműködő” kormány, csak az a kérdés, hogy az országnak jó lenne-e.
– Nem gondolja, hogy a nemzet állampolgárai nem passzírozhatók bele egy nemzeti tömbbe és egy sorosistába? Szemben a kormányzati kommunikációval, elképzelhetőnek tartja például, hogy egy liberális nem támogatja a csecsemőkori nemváltó műtéteket, viszont aláírásával kiáll a határon túli magyarság önrendelkezésének ügyéért? Ha igen, miért idomul a kormány kettéosztottságot erőltető narratívájába?
– Kedves druszám, ha ez így van, megszorítom a kezét (ha csak virtuálisan is). És ez jó, mert két ellentétes oldalon álló magyar állampolgárnak vannak közös ideái, ez pedig a párbeszéd alapja. Ezek után adja magát a kérdés: miért nem vagyunk egy oldalon
Mert egy fecske, de még kettő sem csinál nyarat; úgy látszik, hogy számtalan más, fontos kérdésben meg nem értünk egyet. Mondok néhány példát: olyan kötelékek – mint nemzet, nemzetség, család – megítélése; föderális vagy nemzet-
államok Európája; bevándorlás: lehetőség vagy öngyilkosság; családpolitika. Ezek nem csak itthon, de egész Európában megosztják a polgárokat, sőt meghaladják a hagyományos jobb- és baloldali kereteket is. De ettől nem kell megijedni, hanem őszintén le kell folytatni a vitákat – már ha hagyják. Mert bizony úgy tapasztalom, hogy egyes helyeken „irányított demokrácia” van, ami tabusít témákat, de ezzel nem old meg semmit, csak a feszültséget növeli.
– Azt érti irányított demokrácia alatt, hogy a közmédia kormánypárti, a propagandatárca 87 milliárdot költött az utóbbi öt évben, illetve a 476 médiumot bekebelező állami médiagólem sokszor szó szerint egyező cikkeit? Ezt ellensúlyozná, hogy ön szerint liberális médiaterror van a Facebookon?
– Emlékszem a ’90-es évekből a Hankiss-korszakra, amikor a regnáló miniszterelnököt, Antall Józsefet nem engedték megszólalni a televízióban, amikor válsághelyzetben az állampolgárokhoz akart szólni; a Nap-kelte fedőnéven futó médiaszörnyről már ne is beszéljünk. Ehhez képest nem látom drámainak a helyzetet, sőt visszafogottnak nevezném a magyar közmédiát, például abból a szempontból, hogy nem készít lejárató „dokumentumfilmet egy baráti ország vezetőjéről”, mint azt az etalonnak kikiáltott német kollégája tette velünk.
– Papp Dániel „hírhamisító” MTVA-vezérigazgató sokat tudna mesélni a lejáratásról, vagy a kizárólag Fidesz-delegáltakból álló Médiatanács.
– Erről Papp Dánielt kellene kérdeznie. Jelenleg nem vagyok az ügyvédje. Ami a kérdés Facebookra vonatkozó részét illeti: ez alapvetően a baloldal terepe. A baloldalnak, vagy nevezzük inkább progressziónak, sebessége és iránya van, míg a konzervativizmusnak nincs iránya, viszont van mélysége és tere, amivel viszont a progresszió nem rendelkezik. Ezt a topikus-utópisztikus ellentétpárral írnám le, ahol a nemzeti konzervativizmus két lábbal a földön áll, míg a progresszió örök határátlépő, láncletépő szerepben tetszeleg. Így a konzervatívok világa állandó támadás alatt áll (vegyük például a családról folytatott vitát, amelyben egy több ezer éves természetjogi kereteken alapuló intézményt vett össztűz alá a progresszió), ahol az első lövés lehetősége mindig a támadóé, míg nekünk az „ismert, elfogadott, kipróbált, működő” jó védelme marad.
– Nem lehet, hogy egy kevésbé felcímkézett világban remek családokat láthatnánk inkább, akik jó emberek, szeretnek, nevelnek, értéket hoznak létre? Akár két férfi, akár két nő. És igen, progresszívek, és lehet mélységük, nevezetesen az emberség.
– A részidentitások köré szervezett politikában pont a mélységet (megőrzésre érdemes érték) nem látom, hiszen naponta kerülnek elő újabb és újabb identitások, amelyeket a progresszió meg akar védeni a többséggel szemben. Egyszerűen nincs nyugvópont, a határok folyamatos átlépése van, ami számomra rémisztő.
– A jobboldal nyerhet a közösségi médiában vagy csak a „méltóságteljes vereségben” bízhat?
– Kétségkívül nagyon nehéz a dolgunk. És azért is nehéz a dolgunk, mert a baloldalnak nincsenek politikai vagy gazdasági követelései, egy életérzéssé vált, egy „cool életérzéssé”, ami nagyon könnyen, a fogyasztáson keresztül befogadható, nem vár el különösebb „áldozatot” az azonosulás során az egyéntől. Ettől függetlenül ezen a terepen is el kell mondanunk, hogy mit tartunk „jó életnek”, és meg kell vívnunk az igazunkért – ezt nem lehet megúszni.
