Azoknak, akik a Harry Potter-sorozat óta követik a Cormoran Strike és Robin Ellacott nyomozópáros történeteit, Robert Galbraith néven publikáló J. K. Rowling munkásságát, erős déjà vu érzésük lehet most. A varázslófiú mára legendássá vált történetének ötödik kötete hasonlóan grandiózus volt, a Zavaros vér majd' ezeroldalas terjedelme leginkább egy szótárra hajaz – nem arra, amivel vizsgázni indulunk, inkább amelyik az otthoni polcon pihen. A Rowling-rajongók persze tudják, esetében ez nem jelent nehezen emészthetőséget, legfeljebb azt, hogy a krimi a szokásosnál több napra vonja ki a forgalomból az olvasóját. Ettől még felvetődik a kérdés; vajon van-e szerkesztő, aki azt meri mondani korunk egyik legsikeresebb írójának, hogy húzza meg a szövegét. Mert van, hogy a történet kissé leül és nehezen lendül tovább, annál is inkább, mert a nyomozók most egy 40 évvel korábban eltűnt nő ügyében nyomoznak. De nagy vész nincs, a végére az eddigi talán legmeglepőbb és legaprólékosabban kidolgozott krimit kapja az olvasó. A korábbi részekben megszokott akciódúsabb cselekménnyel szemben ez egy lassabban csordogáló, sokszereplős történet, rengeteg visszaemlékezéssel, múltidézéssel és egy komótosan kibontakozó, szövevényes bűnténnyel. Rowling/Galbraith ebben a regényében megidézi a krimi királynőjének szellemét, Poirot és Miss Marple sem futkosnak gyanúsítottjaik után, nem teperik földre őket, udvarias beszélgetések vezetnek el a megoldásig, de más párhuzamok is felsejlenek Christie életművével.
Galbraith nem lenne Rowling, ha nem csempészne fontos társadalmi kérdéseket egy vérbő krimibe is. Margot Bamborough, az 1974-ben eltűnt nő, akinek az ügyében nyomoznak, például mai szemmel nézve igazi feminista, aki a körülötte lévő nőket is igyekszik segíteni, felemelni, amivel jó pár ellenséget szerez magának, de már önmagában azért is rosszallással tekintenek rá, mert kisgyerek mellett dolgozik orvosként. Éppen a gyerekvállalás dilemmája a másik, mindenkit foglalkoztató kérdés, ami bár nagyon finoman, a háttérben, de végigvonul a történeten. A regényt megjelenésekor mégis sokan Rowling vélt vagy valós transzfóbiájának igazolásaként látták, az egyik gyanúsított ugyanis előszeretettel csalja lépre áldozatait női ruhában. A Zavaros vér önmagában sem megerősíteni, sem eloszlatni nem fogja a vádakat.
A korábbi kötetekben a divatvilág, az irodalmi élet vagy éppen a politika kulisszái mögé vezettek a bűnügyek, most az asztrológia, a tarot világa színesíti és bonyolítja tovább a történetet. A regényfolyam eddigi részeiben is fontos szerepet kapott a két főszereplő magánélete, családi és baráti kapcsolatai, most viszont közel azonos súllyal szerepel, mint maga a nyomozás. Rowling egyre nagyobb hangsúlyt fektet a Strike és Ellacott közötti érzelmek taglalására és a szexuális feszültség fokozására, de ez most először nem válik a regény előnyére. A leginkább tv-sorozatokban megszokott lebegtetés, amit az angol a „Will They or Won’t They” frappáns szókapcsolattal ír le, igazi dramaturgiai adu ász, de egyben csapda is. Minden romantikus lelkű olvasó, még ha elsősorban egy jó véres, hátborzongató bűntény részleteiben szeretne elmerülni, a szíve mélyén akkor is drukkol a két szerethető karakter egymásra találásának. Ugyanakkor kockázatos, hogy a feszültség meddig fokozható, mikor válik unalmassá, ahogy a szereplők érzelmeiket titkolva egymást kerülgetik. Ráadásul a tv-sorozatokból jól tudjuk, ami a nagy egymásra találások után következik, az általában minden, csak nem izgalmas. Az író pengeélen táncol azzal kapcsolatban, hogy merre viszi ezt a történetszálat, a harmadik kötet után azt nyilatkozta, még legalább tíz rész vázlata van meg a fejében. Vajon akkor is így fogjuk szeretni Robint és Cormorant, ha közös lakásból indulnak tanúkat kihallgatni és indulás előtt még leszedik a szárítóról és összepárosítják a zoknikat? Izgalmas lesz látni, hogy vajon Rowling mit hoz ki a helyzetből, amelybe sok forgatókönyvíró bicskája beletört. (Ford. Nagy Gergely. Gabo, 2021, 990 o.)
