A napokban jelent meg a hír, miszerint nőtt a fiatalok (19-29 éves korosztály) megtakarítási hajlandósága. Egy felmérés szerint márciusban hatvan százalékuknak volt félretett pénze. A hazai sajtó különösebb kontextusba foglalás nélkül vette át az információt, ám a kommentszekciókból hamar világossá vált, a vizsgálat eredményei korántsem egyértelműek. Holott elég lett volna megkérdezni néhány fiatalt, honnan van megtakarításuk, miközben vélhetően még a szüleiknek sincs – volt kommentszerző, aki megjegyezte, kölcsön is kér a fiától, ha így áll a helyzet.
Ezúton szeretném eloszlatni a kételyeket: az elmúlt időszakban a fiatalok nagy része – beleértve engem is – nem járt moziban vagy színházban, nem vásárolt koncert- vagy fesztiválbelépőt, és persze elképzelhető, hogy a bezártság idején BKK jegyet, bérletet és megannyi mást is ritkábban. Emellett előfordulhat – a járványhelyzettől függetlenül –, hogy egy részük (kényszerűségből vagy közös döntés eredményeként) a szüleivel él, mivel a lakás- és albérletárak mellett ezt látja észszerűnek. Ráadásul a hírekből nem tudni, a felmérés szerint mit is jelent a megtakarítás: azt, hogy nem megy nulla alá a bankszámla egyenleg a hónap végén, vagy hogy az illető egy – majdan évtizedekig fizetendő – lakáshitelhez szükséges minimumra kuporgat? A felmerülő kérdéseket sokáig lehetne sorolni, ám a legérdekesebb mégis az, miért nem jutott eszébe senkinek megkérdezni a fiatalokat, mit fűznének hozzá a szikár tényekhez.
Illés Márton, a Független Színház Magyarország egyik vezetője nemrég arról beszélt lapunknak, fontos lenne, hogy „bármely csoportról ne csak az azon kívül állók beszéljenek, hanem önmagukat az adott csoporthoz sorolók is – mindegy, hogy cigányokról, nőkről, vagy zöldfejűekről van szó”. Bizonyára sokaknak nem új ez a gondolat, hiszen gyakran találkozni vele: semmit rólunk, nélkülünk. Úgy tűnik azonban, mégsem véstük még eléggé az eszünkbe, vagy talán csak nem sejtjük, hogy rögtön a zöldfejűek után a fiatalok következnek a sorban?