Azt mondta az MLSZ elnöke: „Keressük a lehetőségét, hogyan lehet javítani a bajnokságon.” Tíz kerek éve keresik. Csupati törzsőrmester kutatott ennyit nyomozó kutyája, Kántor társaságában. A megoldáshoz talán kellene egy-két csapat, de legalább néhány játékos. Megnyugtató, hogy akad, aki szerint létezik. Olvastam például a ferencvárosi „nagy négyesről”. Azt hittem, a Rumbold, Blum, Tóth-Potya, Schlosser, a Takács II, Turay, Toldi, Kohut, a Budai II, Kocsis, Deák, Czibor, a Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi vagy legalábbis a Bálint, Ebedli, Nyilasi, Magyar kvartettet méltatják, de kiderült: Boliról, Isaelről, Tokmacról, Uzuniról van szó. Nagyobb meglepetés volt, mint a Juventus–Benevento 0-1, 2-es. Mert Isaelt például százon kívül is jegyezték napjaink NB I-es játékosainak egyéni ranglistáján, labdarúgóilag tehát nem lehet másnak, mint műbrazilnak tekinteni.
A szövetségi elnök szavait pedig ismét csodálkozással kell fogadni. Ámultunk tíz évvel ezelőtt is, amikor negyvenöt oldalas „stratégiai tervezetében” az első osztály akkori 2920-as átlag nézőszámát 2018-ra kerek 10 ezresre akarta emelni; az európai kupákban a 2015 utáni esztendőkre két csoportkörös magyar csapatot álmodott, amelyek közül az egyik a tavaszt is megéri... Meg ilyenek. A járvány előtti utolsó teljes évad átlagnézőszáma 3218 volt, ám a tíz esztendő során mindössze kétszer sikerült meghaladni a 3000-es „álomhatárt”. Ráadásul a közönség nagyjából felét egyetlen klub, az FTC adta, a mezőny többi tizenegy tagja körülbelül annyi szurkolót vonzott összesen, amennyit a zöld-fehérek, többek közt a „szenzációs négyessel”.
Az MLSZ legfőbb elöljárója efféléket is mondott 2011-ben: „Tisztában vagyunk a magyar labdarúgás ördögi körével, és szeretnénk ebből kitörni”; „magyar példaképekre lenne szükségük a fiataloknak, mert ilyenek jelenleg nincsenek”. Döntse el a nyájas olvasó, mennyire sikerült kitörni az „ördögi körből”, és hány magyar példakép van abban az úgynevezett élvonalban, amelyben már Isael és társai is „nagy négyest” alkotnak.
Viszont a magas ívű program pénzügyi terve nemhogy megvalósult, de messze túl is teljesítették azt. „A megújulás évtizedére” 238 milliárd forintot irányoztak elő, s ezt már az első kilenc esztendőben sikerült – csupán a taóból! – majdnem száz milliárddal (320,7) felülmúlni. A 444.hu szerint tavaly sem volt megállás, a Covid ellenére 7,5 milliárd forint közpénz ment csak a felcsúti futballista-neveldére, azaz – idézet az internetes orgánumból – „átlagban mintegy napi 21 millió forintot fordított az ország az intézmény boldogulására”. A tévével sincs gond, az állami csatorna nem győzi közvetíteni a még az MLSZ főnöke szerint is kevéssé nívós magyar bajnokikat, míg Szöllősi György 2011-ben, a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia kommunikációs igazgatójaként még azért vonta kérdőre a kereskedelmi televíziókat, hogy miért kerültek ki híradóikból a sporthírek. A közszolgálatinak hívott kormánytévé kitűnő terep, az MLSZ elnöke annak műsorában nemrégiben még azt nyilatkozta: „2020 fantasztikus, sikerekben gazdag év volt a magyar labdarúgás számára.”
Ezt egyrészt arra értette, hogy a selejtezőkön a negyedik helyet megszerző válogatott a görög–észt mérkőzés öngólos segítségével és az UEFA további hátsó ajtóin valahogyan besomfordált a felemelt létszámú Európa-bajnokságra, s hogy az FTC a túlnyomórészt egymeccses kvalifikációs párharcokban bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, amelyben aztán 1, azaz egy pontot szerzett. Hol voltunk a tavasztól... Annyira, amennyire a két csoportkörös résztvevőtől. Most meg majd jön négyből három magyar együttesnek az európai harmadosztály, a fapados Konferencia Liga. Ez is a tíz év hozadéka.
Csak azon tűnődöm: 2020 mégsem lehetett olyan fantasztikus, ha változatlanul javítani kell a bajnokságon. Úgy néz ki, a 21 sem nyerő szám. Az pedig több mint valószínű, hogy a felcsúti, a kisvárdai vagy a mezőkövesdi garnitúrával újabb tíz esztendő sem lesz elegendő összehozni a Szuperligát.
Ami viszont biztos: naptárilag tavasz van.
