A színházuk céljai közt szerepel, hogy hátrányos helyzetű, cigány és nem cigány fiatalokból sikeres művész, tréner, profi szakember és mindenekelőtt aktív állampolgár váljon. Nehéz ez a feladat?
Balogh Rodrigó: Inkább örömteli. Amikor tehetséggondozással foglalkozol, napról-napra látod a munka eredményét, a fejlődést, ami rengeteg energiát ad. S azért is gondolom, hogy ez nem nehéz feladat, mert színházként drámai hősökkel dolgozunk, s elég megnézni a hősök útját, a különböző narratívákat: általában adott egy probléma, amire reagál a hős, hoz egy döntést, amivel felelősséget is vállal. A hős aktivitásban van, s noha olykor elbukik, fontosabb, hogy miként áll fel. S az is megjelenik, hogy milyen változásokat idéz elő a környezetében. Ha megnézzük, ezek az aktív európai állampolgár narratívái.
Illés Márton: Aktív állampolgárság alatt azt értjük, hogy az emberek gondolkozzanak, vegyenek szemügyre eltérő nézőpontokat, és ez alapján alakítsák ki a döntéseiket, ne bármilyen külső erő által rájuk oktrojált vonalon induljanak el. Ez azzal is összekapcsolódik, hogy mi ideológiailag semlegesek vagyunk. Semmilyen módon sem szeretnénk ideológia eszközévé válni: azt gondoljuk, a művészet nem lehet ideológia játékszere, játszhat azonban bármely ideológiával. S mi is akkor tudunk hitelesek maradni, ha a művészeti alkotásokban és az oktatási tevékenységünkben is sokszínűen mutatjuk be a karaktereket: láttatjuk, hogy mindenkinek megvannak az értékei és esetleg a sötét oldala is. Asrra törekszünk, hogy ha elmegyünk egy közösségbe, minél több szempont felmerüljön, ám bármilyen álláspontot is képviseljen valaki egyedül, próbáljuk megvédeni a többséggel szemben, függetlenül attól, hogy mit állít.
Akár egy szélsőséges álláspont is elfogadható?
I.M.: Azt gondoljuk, ha bármit helytelenítünk, az pedagógiai szempontból nem hatékony módszer. Volt olyan eset, amikor roma és nem roma trénerek mentek közösségbe, ahol egy fiatal már a workshop elején megkérdezte, „az baj, ha én utálom a cigányokat?”, mire a trénerek azt felelték, „nem baj, azért jöttünk, hogy erről beszélgessünk”. Azt gondoljuk, sokkal hatékonyabbak lehetünk, ha nem kioktatóan, nem felülről közelítünk bármely közösség vagy egyén felé, hanem elfogadjuk, hogy az ő nézőpontjának is lehet valamiféle érvényessége, , és megpróbáljuk azt megvizsgálni, s akár az övétől eltérő szempontokat is felmutatni.
Mekkora ellenszéllel találkoznak?
B.R.: Akkor van ellenszél, ha te állítasz magadnak. Nálunk az jellemző, hogy ha egy este kitalálunk valamit, azt másnap elkezdjük megvalósítani, és nem azt nézzük, hogy milyen problémák állnak előttünk. S mivel a nevünkhöz hűen szakmai és anyagi tekintetben is függetlennek gondoljuk magunkat – nem kérünk támogatást sem a magyar államtól, sem a közigazgatás alrendszereitől –, így tényleg az történik, amit mi akarunk. Ez pökhendi állításnak tűnhet, de szerencsére egyikünk sem hisz a problémaalapú társadalmi gondolkodásban, inkább az értékekre helyezzük a hangsúlyt.
Egyetlen állami pályázaton sem indulnak?
I.M.: Semmilyen állami vagy önkormányzati forrásra nem pályázunk a kezdetektől, nemzetközi-, vagy magánalapítványok támogatására, magánadományokra támaszkodunk.
Ugyanakkor több adománygyűjtő kampányt folytat a színház.
B.R.: Ez fantasztikus lehetőség, mert hozzásegít minket ahhoz, hogy több lábon tudjuk állni, ám ne legyen szükségünk állami támogatásra. Nincs az állami szervekkel sem bajunk, csak nem kérjük a pénzüket. Abban a pillanatban viszont, hogy egy magánember azt mondja, támogatja az ügyünket, utána számíthatunk arra is, hogy kíváncsi lesz az eredményre.
Az OFF Biennále Budapest keretében mutatják be a Békamesék című cigány punkoperát, amely egy család három generációjának történetéről szól. Hogyan született meg a darab ötlete?
B.R.: Szász Anna, a RomaMoMA című projekt kurátora egy előadásunk után jelezte, hogy jó lenne együttműködni, s ehhez hamarosan jött még egy impulzus, Pócsik Andrea mesélt Leonor Teles Egy batrachi ballada című rövidfilmjéről, amelyben az alkotó arra hívja fel a figyelmet, hogy a portugál üzletek bejáratánál békaszobrokat helyeznek el a romák távoltartására. Magával ragadott ez a gyakorlat és a béka motívum, s elkezdtünk erről beszélgetni Illés Marcival, aki aztán írt egy Világbéka című novellát, a Békamesék ennek a dramatizált változata. Úgy éreztük viszont, hogy fogyaszthatóbb lenne, ha nem prózai darabként, hanem a punkopera zenei világával mutatnánk be a darabot.
I.M.: Arra is kíváncsiak voltunk, hogy ki ez a béka, akivel elijesztik a cigányokat, hiszen nem épp félelemkeltő állatról van szó, s nem is népszerű az imidzse. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogy bár tudjuk, a cigányokat vagy bármely kisebbséget a világ minden táján követnek biztonsági őrök a boltokban, vagy nem engedik be őket a diszkókba stb., de arról nem beszélünk, hogy kik ezek a védelmezők. Holott ők gyakran szintén annak a kisebbségnek a tagjai, akiket távol akar tartani a többség, akitől biztonságban akarja érezni magát. Ezt a gondolatot járja körül a darab, amelyet Oláh Norbert utcai installációjának finnisszázsához kapcsolódva mutatunk be.
A színház 2007-ben alakult, érzékelnek azóta változást a roma kultúra megítélésében?
B.R.: Fontos, hogy miként más nemzeti színházban az adott nemzet érzései, értékei megjelennek, úgy nálunk is legyen ilyen megközelítés, mivel cigány és nem cigány emberek vannak a kollektívában, de annyira egyetemes, amiről beszélünk, hogy nem szűkíteném le a roma kultúrára. Nem tekintem magunkat cigány színháznak: színház vagyunk, amiben mellesleg vannak cigányok. Emellett azt gondolom, hogy a cigány emberek megítélése semmilyen társadalomban sem pozitív, a cigány kultúra megítélése ugyan előidézhet valamiféle kényszeredett toleranciát, de nem vagyok benne biztos, hogy a cigány kultúra része-e valóban a magyar kultúrának. Holott több mint hatszáz éve ide jöttünk, mégis arról beszélnek a döntéshozók, hogy a cigányok és nem cigányok között van kulturális különbség. Hatszáz éve itt vagyunk, ugyanazt tanuljuk az óvodában és az iskolában, hogy merészel mégis bárki kulturális különbözőségről beszélni?! Legfeljebb szocializációs különbségről lehet szó.
I.M.: Ez ugyanakkor kettős, mert az önreprezentáció is fontos, tehát hogy bármely csoportról ne csak az azon kívül állók beszéljenek, hanem önmagukat az adott csoporthoz sorolók is – mindegy, hogy cigányokról, nőkről, vagy zöldfejűekről van szó. Ám azt nem gondoljuk, hogy ez a reprezentáció egy stílusnak megfeleltethető kellene legyen.
2019-ben adták ki az első nemzetközi roma drámakötetet, amelyben monodrámák szerepeltek, s idén jelenik meg a kamaradrámákat tartalmazó kötet.
B.R.: Így kanonizálódik a cigány drámairodalom, ezáltal megjelenhet például egyetemi oktatásban is. Nélkülözhetetlen, hogy kerülj be a kánonba, légy jelen, foglalkozzanak veled. Mindaddig amíg egy közösség láthatatlan a többség számára, nem ismert a kultúrája, addig a sztereotípiák is egyre mélyülnek – ezen szeretnénk változtatni.
I.M.: Ugyanilyen fontos, hogy a felnövekvő kisebbségi fiatalok is találjanak maguknak történeteket, amiket büszkén tudnak nézni, olvasni, és közben ne kelljen a fejüket fogniuk, hogy ez tényleg róluk szól-e.
B.R.: Én ezt éltem át pályakezdőként: sztereotíp módon mutattak meg minket a színházban, és szégyelltem magam. Ezért is szeretném, hogy a jövő roma generációja találkozzon olyan művekkel, amelyekben az identitása értékként jelenik meg.
El kellene felejtenünk a különbségtételt, ám fontos lenne felmutatni a cigányság értékeit. Hogyan lehet ezt jól megvalósítani?
I.M.: Rendszeresen felül kellene vizsgálni, mi a cigány kultúra és a magyar kultúra. (Kérdés, hogy mit gondolunk a roma kultúráról: azt, hogy a magyar nótával azonos, vagy beengedjük a jazz-zenészeket, a naiv festőket, a posztmodern aktivista színházat?) Ennek ezer módja van, de fontos lenne, hogy ne a roma tematika alapján közelítsünk: ha valami művészetileg rossz, tudjon megbukni, ha jó, tudjon előtérbe kerülni. S ne csak arról beszéljünk, hogy egy darab a cigányságról szól, mert valószínűleg szól a családról, a munkanélküliségről, a faluról, a városról. Mindemellett, persze, a művészet mindig dolgozik sztereotípiákkal is, mert az szólítja meg a nézőt, de fontos, hogy ezt ellenpontozzuk, mert akkor tágul a tudatunk. Ezzel a korábban említett megközelítésekhez jutunk vissza. Azt gondolom, az bőven elég eredmény, ha idáig eljut a művészet, hogy egy társadalom tagjai rendszeresen megkérdőjelezik általa a saját cselekedeteiket és a környezetükben lévő folyamatokat.
