Óbudára érve az ember úgy érezheti, egy külön földön jár, a vendéglők, a kocsmák, hangulatos kis utcák és Aquincum romjai egyedi atmoszférát teremtenek. Jelentős városrészről van szó, melyet mi sem jelez jobban, hogy már 1873-ban egyesült Pesttel és Budával, holott meglehetősen kívülállónak tűnt. Legalábbis ez volt a látszat, a valóság meg az, hogy Óbuda már a XVIII. században számos ponton kapcsolódott a két történelmi településhez.
A városok „közelednek”
Azzal, hogy 1686-ban Savoyai Jenő csapatai kisöpörték a törököt a Magyar Királyság területéről, nemcsak Buda és Pest élete alakult át gyökeresen, de Óbuda mindennapjai is alaposan megváltoztak. Noha a terület már a felszabadítás előtt, 1659-ben a Zichy család birtokába került, az itt élők pontosan tudták, hogy Óbuda korábban középkori királynéi város volt. A Zsámbékról felköltöző Zichyk aztán a következő században markánsan átformálták a várost: 1728-tól elkezdték felépíteni a kastélyukat (a mai kastély elődjét), svábokat telepítettek le, Zichy Péter pedig – a betelepülőknek járó adómentes évek után – keményen sarcolta a népességet. Az adószigorra válaszképp a helyiek 1715 és 1720 között megpróbálták elérni, hoy Óbudát szabad királyi városi rangra emeljék, amit Pest és Buda már 1703-ban megkapott.
Óbuda az 1770-es években megkísérelt Budával – legalább jogilag – egyesülni, ami azért is volt indokolt, mivel Buda északi külvárosa, Újlak Óbudához hasonlóan szőlőművelésből élt, másfelől családi kapcsolatok is összekötötték a két városrészt. – Buda és Óbuda folyamatosan támogatta egymást: ha az egyikben tűz ütött ki, akkor a másik városból is jöttek segíteni – mondja Simon Katalin.
Reformkor, a fordulópont
Óbuda történetében az igazi fordulópontot mégis a reformkor hozta el, amikor az 1830-as években az Óbudai-szigeten Széchenyi István megalapította a hajógyárat, így az ott készült gőzhajók a Dunán keresztül még nagyobb forgalmat tudtak lebonyolítani a három város között. A település így nemcsak fő kereskedelmi partnerré vált, de a pestiek és a budaiak egyik kedvenc kirándulóhelye lett.
Buda és Óbuda egyesítését végül egy 1849. június 24-i belügyminiszteri rendelet mondta ki, de a szabadságharc leverése miatt arra csak 1850-ben került sor. Az egyesítéssel Simon Katalin szerint Óbuda nem feltétlenül járt jól, hiszen kvázi Buda részeként „funkcionált”, így noha a szabad királyi városi joggal járó kötelezettségeket vállalnia kellett (például a magasabb adózást), annak jogaival már nem élhetett. – Az óbudai polgároknak még a kocsmáltatás jogát is meg kellett váltaniuk – mondja a történész, hozzátéve, hogy a helyzet nem sokat változott a három város végső, 1873-as egyesítésénél.
– Óbuda helyzetét jól szimbolizálja Budapest ekkor kialakult címere – mondja Simon Katalin. Az 1873-ban elfogadott jelkép címerpajzsán ugyanis a felső részen látható vár Pestet, míg az alsó vár Budát ábrázolta, annak második kapuja pedig Óbudát jelölte (Buda önálló címerében csak egy kapu található). Címerállatot is csak a két nagyobbik város kapott: Buda oroszlánt, Pest egy griffmadarat.
Óbuda mindenkit vonz
– A város a régi időkben igazi olvasztótégely volt – mondja Simon Katalin, kiemelve, hogy a városrészben a XVIII. századi török időkből ottmaradt vagy visszatelepülő református magyarok éltek, de a katolikus Zichy család szintén katolikus svábokat telepített le, míg az Oszmán Birodalom „visszahúzódásával” délről érkeztek katolikus rácok is, az 1720-as évektől jelentős zsidó közösség talált otthonra, a XVIII. század végétől pedig szlovákok. A település befogadta azokat a kézműveseket is, akiket a pesti vagy a budai céhek nem, másfelől a városban számos olyan létesítmény alakult, mely nagyobb tömegeket mozgatott, úgymint a Zichyék idejéből az uradalmi téglaégető, 1786-tól a selyemgombolyító, a rövid életű selyemfonó üzem vagy az 1784-ben alapított Goldberger Textilgyár.
A Zichy család kastélyát szintén az ipar (igaz, a hadi) nyelte le. Amikor Óbuda 1766-ban a Magyar Kamara fennhatósága alatt koronauradalommá válik, a család elhagyta az épületet, melyben az 1780-as évektől a császári-királyi katonai ruházati bizottmány lakott, mely katonai egyenruhák készítésével és szétosztásával foglalkozott.
A kocsmák eredete
A városrész igazi karakterét mégis az 1698-tól több hullámban érkező német telepesek határozták meg, akik idővel meghozták a helyiek kedvét a szőlő- és bortermeléshez. – A magyarok eleinte inkább a szántóföldeken dolgoztak, de nemsokára ők is szőlőültetvényeket telepítettek a domboldalakba – mondja Simon, kiemelve, hogy a megtermelt bort a helyiek vagy kocsmákban kezdték árulni, vagy más településekre szállították el, így az szintén megélhetést biztosított számukra.
– A kocsmáltatói réteg a XIX. század első felében alakult ki, de az óbudai kocsmakultúra eredete II. József korára vezethető vissza – mondja a történész. Az óbudaiak ekkor kötnek ugyanis szerződést az uradalom képviselőivel, amellyel megváltják a kocsmáltatás jogát bizonyos évi összegért.
Gondot jelentett azonban, hogy az uradalmi, községi kocsmák bérlői közül többen a bérletük lejártát követően is folytatták a kocsmárosi tevékenységet, de már a saját házukban, sőt volt, aki egy uradalmi vagy községi fogadó szomszédságában nyitott ki. A város vezetése az illegálisan működő helyekkel azonban – azok növekvő száma miatt – nem tudott mit kezdeni, így a vállalkozóknak kénytelen volt megadni az engedélyt viszonylag alacsonyabb összegért.
A nyomok még láthatók
A mai egyes vendéglők a nevükben még mindig őrzik a korábbi helyek emlékét. Ilyen a Mókus utcai Kéhli vendéglő, mely 1885-től eredetileg a Kiskorona utcában állt, míg a mai Csalánosi csárda helyén Weber István vendéglője működött, mely amellett, hogy népszerű volt a helyiek körében, különtermében tartotta gyűlését a Föld- és Szőlőműves Ifjak Egyesülete, melynek az alapító fia, Weber Károly szintén igazgatósági tagja volt.
A helyszínek közül kiemelkedett a községi Korona fogadó, melynek új épületét reprezentatív helyiségnek szánták, ezért az átépítés (1816–1818) során kávéházat és báltermet alakítottak ki benne, később, a helyszíni ásatások során pedig kiderült, hogy alatta római kori alapok is vannak – az egykori fogadó épületében ma az Óbudai Társaskör működik.
– A múltban a családok a saját receptjeik alapján készült fogásokat tálaltak fel – mondja Simon, példának hozva fel a mai SEMMI EXTRA és a Kis Kert étterem helyén működő Sipos éttermet, ahol halászlét és különböző halfogásokat lehetett rendelni, valamint legendás túrós csuszát, melyről még egy sláger is megemlékezik, melyet Honthy Hanna és Bilicsi Tivadar is elénekelt: „Jöjjön ki Óbudára / Egy jó túrós csuszára / A kerthelyiségben sramli szól / És ott lehet csak inni jól”.
Nem csak a borról szól
Óbuda persze nemcsak borkultúrájával vonta magára a figyelmet, hanem történelmi emlékei okán is. A XVII. században például már felfedezték a Szentendrei úton ma is látható vízvezeték romjait, míg 1778-ban egy gazda a földjén római romokra lelt, melyekről a híres régész, Schönvisner István megállapította, hogy azok Aquincum katonavárosi fürdőjének részletei. – A római maradványokat persze kezdetben még nem állították ki, hanem a jószágigazgató házában gyűjtötték be, melyeket akár a külföldről idelátogató utazóknak mutogattak – mondja a történész.
A régmúlt kapcsán Óbuda történetében külön említést érdemel Kiscell, ahol a mai múzeum helyén 1724–1725-től egy kisebb kápolna állt a mariazelli kegyszobor másolatával. A kápolna mellett 1744–1758 között felépült a fogolykiváltó trinitárius rend kolostora és temploma (az 1760-as években a régi kápolnát lebontották). – Kiscell a XVIII. században kedvelt búcsújáróhellyé vált, akárcsak a Habsburg Birodalomban Mariazell – mondja Simon Katalin, kiemelve, hogy Kiscell a nevét a mariazelli kegyszobor másolatáról kapta, a korszakban „Klein Zell” vagy „Klein Maria Zell” néven emlegették.
A kolostor a trinitárius rend 1783-as feloszlatásáig működött, miután elárverezték annak berendezését, így a kiscelli kegyszobor az oltárral együtt a mai Árpád híd közelében található Szent Péter és Pál-plébániatemplomba került. A hely ezt követően számos új „funkciót” kapott: az 1790-es években francia hadifoglyokat szállásoltak el benne, a XIX. század első felében a Budai Katonai Kórház filiájaként működik, 1910-től pedig Schmidt Miksa bútorgyáros, műgyűjtő használta bemutatóteremként, végrendeletében pedig a fővárosra hagyományozta mint múzeumot.
Óbuda kevésbé ismert történelmi helye viszont szintén a bortermelés történetéhez kapcsolódik. – A borkultúrára Óbudán a végső csapást az iparosodás mellett a filoxérajárvány mérte – mondja a történész. Az úgynevezett szőlőgyökértetű ugyanis az 1880-as években nagy méretű pusztítást végzett az ültetvényeken. Ennek emlékét őrzi ma az Aranyhegyen található Jézus Szíve-kápolna, melyet Filoxéra-kápolnának is neveznek, mivel azt a helyi gazdák emelték, annak emlékére, hogy a terület homokos talajának köszönhetően a járvány során szerencsésen megmenekült a szőlő.
