És bár látta, hogy hová fajulhatnak a dolgok, egyre csak ült, maga elé meredve, a kitöltött rum előtte melegedett a szoba hőmérsékletétől átitatódva, és mint rossz, régi építésű házak falait a dohszag, úgy járta át lassanként azt is a szoba izzadságtól terhelt betegségszaga. Hogy bátyja min zokog, azt nem tudta volna megmondani pontosan egy ideje, ahogy azt sem, miért vannak zúzódásnyomok arcán, úgy tűnt, mintha a valóság a szobából egyszerűen kirekesztődne a napfénnyel együtt, odabent minden sötétségben ázott, azonban a szürkeség sem uralkodott a maga teljességében, a félszuterén belső házfalra nyíló ablaka eresztett be némi fényt, de semmiképpen sem elegendőt ahhoz, hogy láthatóvá váljék a másik arca. Nem is igazán kívánta közelebbről szemügyre venni azt: a taknyos, nyálas kiálló arccsontoktól undorodott a legjobban, de a csontos, eres kéz, mikor felé kapott, az mérte gyomrára a végső ütést, nem bírta tovább, felrántotta a szoba-konyha egyetlen ablakát, kihajolt, hogy rágyújtson, miközben kitartóan folytatódott háttérzajként a nem csillapuló zokogás.
A szokásos körök nagy részét már lefutották, az idő valahogy mégis beszorult a kis szoba hideg belsejébe, mint a télikabát alá a meleg levegő, gondolta, milyen jó is az, mikor nem érződik a kinti fagy a test belsejében, milyen jók a téli, esti séták, karöltve a kedvessel, mennyire lenne másutt inkább most, még boltba kell mennie, aztán a gyerekért, este átdob egy-két fájlt a főnökének, egy galambot nézett, mikor elkezdődött a könyörgéses felvonás is, ilyenkor a sírás fokozódik egy kissé, aztán csendesülni kezd, megkönnyebbülten felsóhajtott, már a vége felé járnak, hamarosan szabadulhat.
Ilyenkor illik befordulnia lassan az ablaktól, azért nem sieti el semmiképp, elpöcköli a csikket, az a szemközti házfalról lepattan, a galamb ijedten turbékolva rebben odább, a pergő festékű ablakpárkánynak támaszkodva néz rá a beesett szemekre, először kell megszólalnia az itt töltött fél óra alatt, először és remélhetőleg utoljára. Hogy nincsen pénze, azt talán hatszor ismételhette el az ötperces végső felvonás alatt, melyben sokszor elhangzott kétéves (vagy négy? ezt már nem tudta volna biztosra megmondani) unokahúga neve is, aki egyben keresztlányaként is funkcionált, bár már többször került gyámhatósági felügyelet alá, s anyját talán soha nem ismerte, aki prostituáltként kereste kenyerét valaha, mindenesetre a drogbizniszekben, melyekben bátyja is üzletelt, ő is lelkesen szerepet vállalt egykoron. Hogy mi történt a fiatal anyával, utoljára egy éve próbálták kinyomozni, persze sikertelenül, valahol rohad a teteme vagy fekszik félájultan, saját ürülékében, új családot alapított, vagy egyszerűen nem is emlékszik gyermekére. A gyerek nyűgös példány, nem igazán szereti, a sajátjait képes csak elviselni, hogy a közelükbe vigye a kis tetvest, azt elképzelhetetlennek tartotta egyelőre, azzal nyugtatta magát, hogy inkább kivárja, míg elveszi végleg a hatóság testvérbátyja felügyelete alól a kis békát, akkor nyilvánvalóan neki kell majd nevelnie, jobban mondva a feleségének.
A félórás szekció után kézbe a kabát, most már illene búcsúznia, rohannia kell, édesanyjuk rendben van, őérte igazán ne aggódjék, fizeti számára becsületesen a számlát az otthonban, igen, az előtte térdeplő síró emberroncskupac helyett is, néhanap meglátogatja, aztán igyekezzék nem inni annyit, nem mérgezni testét azokkal a szerekkel, ha már ebből él, legalább annyi esze legyen, hogy nem öli meg magát vele. Hogy gyorsan kiérjen, csak résnyire nyitotta az ajtót, kilincstől ragadó kezét nadrágjába törölve igyekezett lehagyni az orrába ragadó ammónia bűzét a hátsó udvaron át.
A Pokol legmélyebb, kilencedik körében befagyott tó található, amelyet a középen álló Lucifer denevérszárnyainak csapásai fagyaszt. A bűnösök a tó jegébe fagyva szenvednek, ahogy maga Lucifer is. Rokonaik elárulói nagy tömegben, nyakig a jégpáncélba fagyva bűnhődnek, csak fejüket tudják forgatni, könnycseppjük azonnal arcukra fagy.
