A huszadik század soha nem ér véget – benne él minden eltitkolt bűnben, futni hagyott elkövetőben, elhallgatott vallomásban, eltemetett emlékben. Benne él a hamis történelemben. A szépelgő naplókban. Ez a kelet-európai végzet. Örvendhetni ennek csak az irodalombarátság jegyében lehet, hiszen csak a múltjával szembenézni képtelen nemzet szüli meg a maga Szergej Lebegyevét.
„Oroszország nem akar hallani a múltban elkövetett bűnökért viselt felelősségről. Ha egyetlen formulába próbálnánk sűríteni Oroszország XX. századi történelmét, akkor az így hangozhatna: »bűn bűnhődés nélkül«. Készek vagyunk emlékezni az áldozatokra és megemlékezni róluk, de nem állunk készen arra, hogy a hóhéraik ügyében vizsgálatot végezzünk” – nyilatkozta Lebegyev (1749.hu) nemrég, az orosz prózairodalom méltán ünnepelt kiválóságának ötödik regénye, az Augusztus gyermekei megjelenése előtt.
Nagypapa genitáliákat vágott le, cséphadaróval választotta szét a katona bácsi kobakját, és alkalmasint ki is belezte – megállna a kanál a levegőben a kedélyesen gőzölgő vasárnapi húsleves fölött az efféle mondatok hallatán. Pedig effélék a vérgőzös huszadik század igaz mondatai. Hősökről beszélünk, de a hősök nem beszélnek. Se utólag, se a hősiesség közben. A katona hősiessége ugyan szép, ellenben állati, de ne sokkoljon ez bennünket nagyon – akadémikus vitában nehéz világháborút nyerni, polgárháborút se könnyű. A próbálkozás első levegővételénél szörnyet halna az illető.
„Negyedik éve folyt a polgárháború, és úgy tűnt, már minden kegyetlenség elveszítette a kegyetlenség szó értelmét, megtörtént már minden: agyonverés puskavesszővel, szétszaggatás lovakkal, elégetés kazánban és kemencében, eleven megnyúzás. De az emberek még az ötödik évben is találtak erőt magukban ahhoz, hogy levágják a másik genitáliáját, szuronnyal kiszúrják a szemét, késsel csillagot vagy keresztet hasítsanak a hátán…” Ha az idézetből csak az emberi cselekményre fókuszálnánk, akkor meglehetősen sok időszakot és helyszínt tudnánk fölsorolni Európában, amikor az élettel összeegyeztethetetlen testi valóba rakták egymást ellenlábas nemzetek fiai. Mi, magyarok sem úsztuk meg ezt a századot olcsón, és a mi fiaink sem mindig a humánum szellemében emberkedtek a végeken, hol a háborúba, hol a forradalom leverésébe vagy a szocializmus építésébe csúsztak bele infernális megoldások. Jót s rosszat szétszálazni nem egyszerű ilyenkor; a Vörös Hadsereg elkergette a náci söpredéket, de visszakézből meggyalázta a magyar asszonyokat. De miért lenne emberséges mind, kit embertelenre kényszerít a százada? A katonai, meg a huszadik. A fenti haláltusákat – amint erről az idézet árulkodik – önnön népe ellen idézte elő az emlegetett szovjet haderő. A végletekig zsigerelést elunó parasztság az Antonov-felkelés támogatójaként vett revánsot a vörös csillagosokon, és nem kötötte a genfi egyezmény.
Tánya nagymama tizennyolc volt, amikor a tambovi kormányzóság helyi kórházának irodáján dolgozott. Mint orvos leánya, időnként beállt ápolónak is, s így került elé a baltával, késsel, fűrésszel ejtett sebek látványa. Tánya a hullahegyek között kereste Nyikolaj dédnagyapát. Mindez a naplójából derül ki, amelyet Lebegyev regényének hőse 1991-ben kap meg olvasásra. Mint kiderül, Tánya nagymama a hallgatás hitének buzgó gyakorlója volt, valami rejtélyes okból kifelejtette Mihail nagypapát a naplóból. Vagy nem is annyira rejtélyesből, nagymama korábban a Politizdat technikai szerkesztője, voltaképpen ott állították elő a hivatalos múltat; pletykafészkeknek nem lehetett hosszú életű munka a sztálini időkben. Hősünk Mihail nevű felmenője tehát vakfolt a történetben, Tánya mama nem vette föl a „kézirat bárkájába”. Felteszi fiatal éveit a kutakodásra. A Szovjetunió az összeomlás hónapjait éli, a KGB-székház előtti Lubjanka téren tompa dörejjel zuhan az aszfaltra Feliksz Dzerzsinszkij bolsevik forradalmár, a politikai rendőrség későbbi vezetőjének szobra. Augusztus gyermekei ujjonganak a változások mámorában. Lebegyev hőse olyannyira a múlt rabjává válik, hogy Keresőként foglalkozásává válik ennek a titkolózó nemzetnek a családi történetkutatása. Szemlesütve kérlelik, hogy legalább egy marék földet hozzon egy elhalt nagypapa jelöletlen sírjáról, vállalva annak ódiumát, hogy nagypapát ezentúl nem az aranylapjain őrzi majd a familiáris kánon. Vagy ki tudja: egyszer fenn, egyszer lenni.
Tánya nagymama a család történetének pozitív tisztázatát, a reménykeltő „pásztorlevelet” igyekezett létrehozni, a bibliatudományban ismert „becsületes hamisítással”. Háromszáz megsárgult lap maradt utána. És a felsejlő valóság Mihail nagypapáról: „bátor és állhatatos ember létére elzüllesztette a háború, mert a bátorság és az állhatatosság nem mindig az erkölcsből fakad”.
Az 1981-es születésű Lebegyev tudósember, geológuscsaládból származik, s maga is ebbéli tudását kamatoztatta különféle oroszországi expedíciókban. E földet mint tenyerét ismeri, s megvan neki e sokszínű népe lelke is. Legújabb magyarul megjelent regényében Arkagyij és Borisz Sztrugackij ködös hangulatát idézi meg, amelyet Sztalkerként ismerünk Tarkovszkijtól. De amíg az egy sci-fi, addig ez a történelem.
A huszadik század, ami soha nem ér véget – és erről mi, magyarok is tudnánk mesélni. De inkább hallgatunk. Rosszabb esetben rockoperát rendezünk belőle. (Ford. Soproni András. Helikon, 2021. 437 o.)
