Megírtam itt pár hete, hogy a függőségnek remélhetőleg vége, lejöttem a cuccról, tiszta vagyok, azaz: nem fészbukozom. Csináltam egy szakmai profilt pár ismerőssel, és azóta nyugtom van, és nem olvasom, nem látom, nem hallom, nem érzem, nem érzékelem azt az életidegen és hazug világot, amit a fészbuk generál az életünk magán- és közösségi tereinek totális egybemosásával.
Néhány hét elteltével már tisztábban látom, amit korábban csak sejtettem: a fészbuk olyan totalitárius rendszer, mint amilyenek a XX. századi nagy elnyomó rezsimek voltak Németországban vagy a Szovjetunióban, azzal a különbséggel, hogy a totalitárius rendszerekbe beleszületünk, míg a „fészbuk-állampolgárságot” önként választjuk. A fészbuk látszat-szabadsága valódi rabságot rejt, az online „világtól” való függőség rabságát, és a „világ” szót azért tettem idézőjelbe, mert amit a fészbuk kínál, az nem élet, hanem betegség.
Nem gondolom, hogy minden digitális droid, akit magam körül látok, éppen fészbukozik, lehet, hogy más platform rabságát élvezi, mindenesetre maradjunk most már ennél a példánál. Az utcákon, a boltokban, a villamoson, a metrón nem embereket látok, hanem droidokat, akik beletemetkeztek az okostelefonjukba, és nem látnak ki belőle. Szállnék le a villamosról, és lendületes erővel nekem jön egy férfi, aki a telefonját bámulja, amikor összeütközünk, nem néz fel, megy tovább. A bevásárlóközpontban nagy a tolongás, nem látni, hogy ki melyik sorban áll, udvariasan megszólítom az előttem álló nőt, hogy melyik sorban tetszik állni, mire rémülten előkapja a telefonját és belemélyed. Elnézést, csak azt akartam kérdezni, hogy… Valami ilyesmit motyogok, de feszülten ráhajol a telefonra – gondolom, megrémíti az a fura jelenség, hogy engem nem tud legörgetni az útjából.
Ülök egy társaságban, s hirtelen azt veszem észre, hogy egyedül vagyok, a másik három „beszélgetőpartnerem” ugyanis nem beszélget, hanem a telefonját bámulja némán, és közben gyermeki elégedettség ragyog az arcukon, olyan képet vágnak, mint aki jutalomfalatot kapott. Felállok, arrébb megyek, észre se veszik.
Leülök a metrón, szétnézek, gyönyörű nők ülnek körben, mindegyik a telefonját nézi, a körülöttük álló fiatal férfiak pedig nem a nőket bámulják meg, hanem a saját telefonjukat. Mintha megszűnt volna az a tevékenység, amit régebben magyarul „szemezésnek” hívtunk – a fészbukozók kedvéért mondom, hogy ezt azt jelentette, amikor az emberek kíváncsian megnézték egymást és a pillantásuk érzéki volt. Most hiába érkeznek meg az istennők, a férfiak pillantása merev, és nem a nőkre szegeződik, hanem arra a látszat-életre, amit a digitális térben folytatnak.
Ennek az a következménye, hogy az emberek a saját életüktől is azt a gyors mechanizmust várják el, amit a fészbuktól: görgetni, görgetni, görgetni, keresni a másodpercnyi izgalmat, és kiiktatni, ami zavaró. Voltaképpen saját magukat iktatják ki a saját életükből, de észre sem veszik, vagy ha észreveszik, az érdekli őket leginkább, hogy mennyi lájkot kapnak érte.