Ha majd kikeveredünk a védőoltások bűvöletéből, nem lesz más választásunk, mint szembenézni a valósággal. Magyarországon a Covid-19 járvány idején eddig elhunyt több mint 28 ezer ember. De az „árokban várakoznak” a rendelőkből és a kórházakból kitagadottak is, és fogalmunk sincs azok számáról, akik most poszt-covid tünetekkel várják sorsuk jobbra fordulását. Ez a valós helyzet a romok alatt.
Éppen itt az ideje, hogy a magyar állampolgárok összefogjanak az ápolókkal - ma, Florence Nightingale születésnapján - az Ápolók Nemzetközi Napján, az életben maradottakért. Azért, hogy felmérjék, mi maradt a járvány pusztítása után, és megbeszéljék, mit gondolnak az Ápolók Nemzetközi Tanácsa (ICN) ez évi szlogenjéről: „Az irányadó hang: Vízió az egészségügy jövőjéről.”
Különösen azért, mert az emberéletek elvesztése mellett szembe kell nézni az ápolók, szakdolgozók elvesztésével is. „Az egész világon több mint 3000 ápoló halt meg a világjárvány kezdete óta. (ICN) Magyarországon a jelentés szerint 34 szakdolgozó vesztette életét. (MOK)
2021-ben ez a nap különleges. Ünneplés helyett az ICN kemény elkötelezettséggel állt ki az ápolók a szakdolgozók mellett. A járvány kitörése óta nem volt olyan nyilatkozatuk, amelyben ne bírálták volna a kormányokat a tehetetlenségükért: mondván, világszerte nem támogatták eléggé a szakembereket. A munkakörülmények, a védőruházattal való felszereltség, a bérkérdés, a munkateher, a fertőzések, a polgárok és a szakemberek halálozásának magas száma megmutatta, a kormányok azt hitték, majd csoda történik. Lesz elég ápoló, szakdolgozó. Kiderült, belőlük van a legkevesebb. Howard Catton, az ICN igazgatója az ünnep kapcsán azt nyilatkozta: „A világjárvány feltárta egészségügyi rendszereink gyengeségeit, az ápolókra nehezedő óriási nyomást. Ugyanakkor világossá vált hihetetlen elkötelezettségük és bátorságuk.” Milyen jövő vár a járvány hagyta romok eltakarítása után a szakdolgozókra, és velük együtt a magyar állampolgárokra? Mert ami most történt az egészségügyben, azt még egyszer senki sem akarja megélni. Az ünneplés, a hurráoptimizmus ideje még nagyon távol van. Szájtépés helyett el kell kezdeni a romhalmazt eltakarítani, és emberközpontú egészségügyet felépíteni.
A Covid-19 járvány drámai hatását az egészségügy jövője kapcsán vizsgálva Magyarország tragikus helyzetnek néz elébe. A kritikusan alacsony számú szakdolgozók, ápolók között pusztít a háborúból ismert jelenség, a poszttraumás stressz szindróma. Az egészségügyi szakemberek soha ilyen helyzetben még nem voltak. Elszenvedték a második világháborúnál is rosszabb „tömeges traumát” és annak tartós következményeit. Azok, akik naponta 200 halottat helyeztek el a fekete zsákba, életük legnehezebb időszakát élték meg, és már több mint egy éve minden pihenés nélkül, folyamatosan viselik el a megrázkódtatást. Mellette pedig a szakértő munkatársak hiányát, az érzéketlen kórházi vezetők lelki bántalmazását, az átirányítások embertelenségét, a „rabszolgatörvény” bevezetését, az ápolók anyagi kisemmizését.
Szembesültek a végtelenül áramló betegfolyammal. A heteken át ápolt betegek állapotának gyors, drámai romlásával. Ezerszámra láttak embereket, akik mind-mind egyedül haltak meg. Családtagokkal folytattak megrendítő beszélgetéseket, akik már soha nem tudják meg, mi volt, mi lett volna az utolsó tiszta tudatú üzenet. Az ápolók szomorú titkokat őriznek, miközben birkóznak az erőtlenséggel. Ez kikezdi még a legstabilabb személyiséget is.
Megdöbbentek társaik halálán, közben pedig aggódtak a saját családtagjaikért. Mindannyian elszenvedték a fizikai, mentális és erkölcsi kiégést, viszont sem a vezetőik, sem a társadalom nem tett semmit értük. Az állam alkudozik velük a fizetésükről, a teraszok és stadionok közönsége azt mondja: így jártak. Az érdekvédők - kiváltképp Cser Ágnes - sem tettek értük semmit, az üres gesztusokon túl. Mit sem törődtek azzal, hogy az ágyak mellett dolgozók erkölcsi sérüléseket szenvedtek, hiszen pontosan tudták, hogy ennyi beteget biztonsággal nem lehet ellátni, és így nem is tudták betegeiknek a legjobb ellátást nyújtani. Ők ehhez a kétségbeesett kiáltásukhoz vártak szószólót!
Számukra a következő lépés az egészségügyből való menekülés lesz. A halottak, akik a kormány számára nem léteznek, ott vannak az ápolók emlékezetében. Ők ebben a helyzetben darabokra törtek. Erkölcsi kötelessége az államnak és a kormánynak, hogy törődjön velük. Az életüket, egészségüket kell menteni, támogatni kell őket az átélt nehézségek elviselésében.
Az ápolóknak, a szakdolgozóknak ma Magyarországon nincs segítőjük. Minden egyes ápoló egyedül maradt, csak önmagába tud kapaszkodni. Ez így nem mehet tovább. Semmi másra nincs szükségük, mint arra, hogy a társadalom „örökbe fogadja őket”, és legyen erős képviseletük.
Az ICN igazgatója azt állítja: „Amit a járvány tett a világgal, az lehetőséget ad számunkra, hogy újratervezést kérjünk (…) Ezt az egészségügyi jövőképet csak olyan új szakpolitikák kidolgozásával érhetjük el, amelyek előkészítik az utat a hatalmas változásra (…) Az ápolóknak mint a legnagyobb egészségügyi szakmának, szerves szerepet kell játszaniuk az egészségügy jövőjének tervezésében.” A járvány világosan megmutatta, hogy a közösség szempontjai fontosabbak lehetnek minden egyéni érdeknél. A felelősség közös. Nem lehet rálőcsölni minden terhet egy csoportra. El kell dönteni, hogy hova teszi a társadalom egy értékskálán az ápolást és az ápolók, a szakdolgozók jövőképét. Különben nemcsak az ápolók, de minden ember magára marad.