Olvastam egy újságcikket, tisztességes, kedves és magyarul megfogalmazott írás volt, ami napjaink hazai médiájában egyáltalán nem alapfeltétel; arról szólt, hogy jó, jó, az Újpest labdarúgói elnyerték a Magyar Kupát, de lássuk be, ez a csapat sehol sincs ahhoz képest, amelynek vezéregyéniségei közé tartozott Eszenyi vagy Herczeg. Az a gárda nyerte a lilák legutóbbi bajnoki aranyérmét – annak már huszonhárom hosszú esztendeje –, de a csupa szív jegyzet (akarva-akaratlan) nem annyira a hajdani győzteseknek állított emléket, mint inkább a magyar futball áldatlan mélybe süllyedésének mementója lett.
Elvégre nincs az az újpesti labdarúgó-történelemkönyv, amely ne olyan játékosokkal kezdődne, akikhez képest a Herczegek parkja a legjobb esetben is kispályás dühöngő. Ám hiába, immár több generáció felnőtt azóta, hogy jegyezhető futball zajlott volna Magyarországon, azaz egész korosztályok vannak, amelyek számára már korántsem klasszisok képezik a kapaszkodót. Sőt a népesség nagy része nem is keres fogódzót, annyira eltávolodott egymástól az egyre érdektelenebb mezőny és a mindinkább közönyös lakosság.
Áldhatom a szerencsémet, amiért személyesen láthattam olyan negyedik kerületi kiválóságokat játszani (de hányszor!), amilyen Szentmihályi Antal, Káposzta Benő, Solymosi Ernő, Kovács József, Sóvári Kálmán, Juhász Péter, Dunai Ede, Göröcs János, Tóth András, Fazekas László, Bene Ferenc, Törőcsik András, Dunai Antal, Fekete László vagy Zámbó Sándor volt a pályán. Átéltem, milyen az, amikor a nagyrészt húszezres közönség – 1968-as Megyeri úti átlagnézőszám: 15 333 – már a harmadik percben morgott, ha még mindig 0:0 volt az állás. Megtapasztaltam, miként fest a 11:0 (1968-ban a Szeged ellen), a 9:0 (szintén 1968-ban a Diósgyőrrel szemben), a 9-2 (1980-ban a Békéscsaba ellenében).
Akadt aztán rangadón 6:1 (a Mészáros „Bubuval”, Mészöly Kálmánnal, Vidáts Csabával, Ihász Kálmánnal, Müller Sándorral, Farkas Jánossal felálló Vasas bánta hatvankilencben), 8-3 (szegény Fradi hetvenhatban, Martos Győzővel, Bálint Lászlóval, Rab Tiborral, Ebedli Zoltánnal, Nyilasi Tiborral, Magyar Istvánnal). Az utóbbi derbin Fazekas öt gólt szerzett, csakúgy, mint hetvennyolc őszén, a Dunaújváros 7-1-es legázolása alkalmával Fekete „Golyó”. Mind a két F betűs csatár a maximális 10-es osztályzatot kapta a Népsporttól, és annyi összefüggés kétségkívül van a 8-3-as, a 7-1-es, valamint az 1998-as garnitúra között, hogy előbb Várhidi Pál, míg húsz-huszonkét évvel később fia, Péter volt az edző. S nehogy azt higgye bárki, megszépül a múlt, az ugyanis nem más, mint üres kifogás, hogy a hajdani pázsitokra négyszögletes labda jutott. Gömbölyödött az, csak ragadt, szeme volt, boka mellett mozgott, bevágódott, és effélék.
Ám mind messzebb kerülnek a régi nagyok, hogy a valóban A nemzet sportolói kategóriába tartozó újpestiek közül Avar „Ricsiről”, Balogh „Bonzóról”, a „Fogl-gátról”, Jávor Pálról, Nagymarosi Mihályról, Szalay Antalról, Szusza Ferencről, Szűcs Sándorról, Tóth Mihályról, Vincze Jenőről vagy Zsengellér Gyuláról már ne is beszéljek. (Tele van e névsor a döntő elvesztése miatt súlyos csalódást keltő vb-ezüstérmessel.) Újabban – sovány vigasz gyanánt – a hetvennégyes BEK-elődöntőről is be lehet adni a valódi magyar futballt sosem látó fiataloknak: nem is volt az olyan nagy szám, az Újpest könnyű ágon jutott Európa legjobb négy csapata közé. Tényleg, az ügyetlen Eusebio gyengécske Benficája után a még siralmasabb Spartak Trnava következett. Annak elvetélt csatára, Jozef Adamec 1968-ban egy meccsen három gólt lőtt annak a brazil válogatottnak, amelyben Carlos Alberto Torres, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Tostao botladozott (3:2). Nálunk ehhez képest mind szerényebb évjáratok jöttek, a válogatott jelenlegi bő keretében már olyan játékosok is sorakoznak, akikkel kapcsolatban negyven milliós kérdés lehetne, ki kicsoda. Igaz, főző Marcsi is óriásplakáton propagálja az oltást mint kiemelkedő magyar.
Visszaszívok mindent: az 1997/98-as, a jugoszlávok elleni 1-7-tel és 0-5-tel megterhelt évadban első Újpest hovatovább tényleg etalon.
