Apakönyv – a regény e fejezetcíme akár az egész mű élére is kerülhetne, véli a műfordítóként, szerkesztőként már jól ismert szerző egy interjúban. A megelevenedő történet ugyanis az apa „nevelődésének” kalandos folyamatát ábrázolja – méghozzá memoárszerűen, egyes szám első személyben idézve föl gyermekkora, ifjúsága meghatározó fordulatait. De az elemi kérdésre, hogy „ki is beszél itt hozzánk?”, a válasz e látszólag egyszerű narrációs szerkezet esetében sem annyira magától értetődő.
Az izgalmas sztori magját ugyanis az apa által lejegyzett memoár alkotja, mely azonban irodalmi eszközöket alkalmaz, vagyis részben mindenképp fiktív. Ezt írja újra, s avatja ezzel valódi szépirodalommá a fia, azaz a valódi műbeli szerző: „őt képzelem el, ahogy elképzeli, és tovább képzelem”. A történetmesélést aztán időről időre megszakítja az apa és fia kései beszélgetése, melyben a már felnőtt, sőt öregedő gyermek – utolsó esélyként – megpróbálja tisztázni a szülője életének néhány homály fedte kulcsepizódját. Köztük például azt, hogy végül is kinek ki a biológiai értelemben vett apja, merthogy a mű többrétű világában egy ideig ez is talányosnak tűnik.
„Kérdezd meg tőle” – az apa visszatérő fordulata ez, mellyel ingerülten próbálja leszerelni a többnyire egyáltalán nem alaptalanul kétkedő fiát, igazolásként ugyanis (nem csekély gúnnyal) általában rég meghalt vagy eleve fellelhetetlen személyek tanúságtételéhez irányítaná gyermekét. Ennyiben pedig a mű azt sugallja, hogy gyakran még a hozzánk legközelebb állókat sem ismerhetjük meg kellőképp, az ő életük is nyugtalanító titkokat rejt, s meglehet, még az a legjobb, ha mindörökre rejtve maradnak.
Az apa, Barabás Endre identitása mindvégig igencsak kérdéses. Ki is ő valójában? Orosz herceg, szentendrei zsidó, jó magyar hazafi, angyalföldi proli? Szibériai édesanyja az első világháború befejezése után ismerte meg a zsidó vallású magyar katonatiszt édesapját, aki hadifogolyként került Oroszországba. A gyermek Moszkvában születik, majd már itthon nevelkedik, részben magyar-zsidó, részben orosz-pravoszláv szellemben. A szülők az egyre gyalázatosabb zsidótörvények idején közlik a már felnőtté váló gyerekkel a mellbevágó igazságot: valódi apja egy orosz arisztokrata, aki épp a zsidók üldözésében jeleskedett, s aki a bolsevikok halálos ellensége volt.
A fiú innen kezdve nem annyira elszenvedi, hanem – szolidaritásból – éppenséggel választja a zsidóságot: bevonul munkaszolgálatra, vállalja ugyan a megaláztatásokat, de eközben azt tervezi, hogy megszökik, és az antifasiszta ellenálláshoz, a partizánokhoz vagy az orosz csapatokhoz csatlakozik. Elképzelései azonban illúzióknak bizonyulnak, hajmeresztő fordulatok után végül szovjet fogságba esik, éveken át lágerek lakójaként kell megtalálnia a túlélés esélyeit. A félelmet, úgy tűnik, hírből sem ismeri: mintha föl se mérné, hogy olykor mennyire egy hajszálon múlik az élete.
Kudarcait, életveszélyes próbatételeit valami flegma, sztoikus nyugalommal kezeli, életfilozófiája szerint „most az van, ami van”, a kényszerek közepette azonban folyvást feltalálja magát, képes szerencséje kihasználására, mentalitásában a felelősségvállalás és a kalandorság, a bátorság és a könnyelműség keveredik, van benne valami Kakuk Marci bohém lazaságából.
A legképtelenebb és legkilátástalanabb élethelyzetben is megőriz valamit eredendő, az identitásválasztásban már ott rejlő, belső szabadságából. A foglyokat felügyelő politikai tisztek között érzékeny, okos, fiatal nők is akadnak. Ők részben épp azért vonzódnak elementárisan az egyébként is csinos, oroszul szó szerint anyanyelveként beszélő magyarhoz, mert megérzik autonómiáját, lelki függetlenségét. A másságát, mely itt egy méltóbb élet ígéretét is üzeni.
Másfelől viszont jórészt e lényegi tulajdonsága miatt válnak reményeikben eredendően megcsalatottá: Barabás ugyanis, mint kiderül, a tartós érzelmi kötöttségeket sem tűri.
A főhős öntörvényűsége a köznapi normalitás, a rendezett élet szabályainak negligálását is jelenti, így aztán „mindig is a zűrzavarban érezte ő otthon magát, mert lételeme volt az ambivalencia”. Egyáltalán nem könnyű vele, lenyűgöző és elviselhetetlen egyaránt lehet, „mindig mindenkire szégyent hoztam” – jegyzi meg önkritikus pillanatában.
Gyelatin, Kolomija – ukrajnai helynevek, a regény hőse ezen a vidéken szerezte felkavaró frontélményeit. Gyerekkoromból ismerős helyszínek. Igaz, apám a történeteiben Delatinként, illetve Kolomeaként emlegette őket. Barna Imre regénye – afféle bónuszként – a nemzedékünk számára felidéz, átélhetővé tesz egy olyan világot, mely apáink egykoron unásig ismert sztorijai ellenére is jórészt a titkok szférája maradt. Az igazi szépirodalom küldetése többek között épp ebben a varázslatos evokációban rejlik.
Infó:
Barna Imre: Kérdezd meg tőle
Európa, 2021
