Mostanában sokszor eszembe jut az ismert vicc a székelyről, akinek folyton azt bizonygatták, hogy mennyire fontos az idegen nyelv ismerete. Aztán egy napon találkozik egy némettel a falu határában, aki útba igazítást kér tőle, természetesen eredménytelenül. Mire a székely büszkén fordul a feleségéhez: Látod anyjuk, ez tudott nyelvet, oszt mit ért vele?
Én persze sokat érnék a némettel Bécs belvárosában, de eddig csak pár szóig és a köszönésig jutottam. A nyelvórákról ismert Guten Tag-ot kevesen használják, helyette a Grüss Gott megy inkább, meg a fiatalok körében a Tschüss, ezekig már el sem jutottam a tanárommal, mindezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, amikor már meguntam a nemzetközi, ám némiképp lekezelő Helló-t. Sokkal idegenebb nekem a német környezet, mint volt a spanyol, az olasz és a francia. A román és az angol alig ad kapaszkodót, úgy böngészem a liftben kifüggesztett, nyilván közérdekű közleményt, mintha III. Ramszesz hívna teára agyagtáblán.
Persze elkezdtem én is a németórákat, ám a jelenlegi leterheltségem mellett egyszerűen be kellett látnom, hogy kidobott pénz. Egy nyelv elsajátítása nem egyszerű ügy, ha minden jól megy, akkor egy életre szól. És sok küszködés, rossz randevúk és munkás órák kellenek ahhoz, hogy a kapcsolat kiviruljon. Virágot kell vinni, udvarolni, figyelni a mélyebb rezdülésekre, ráérezni a nyelvben rejlő világlátásra, a der-die-das fondorlataira, ehhez pedig ezer ember kell. A nyelv, ahogy a nők is, nem tolerálják a slendriánságot, a felületességet, a hazudozást. Vagy megtanulta az ember az új szavakat, vagy nem, és akkor megint jön a nyelvpótló mutogatás.
Eddig nem nagyon zavart, hogy nem értem, mi történik körülöttem, és egy kicsit mindig meglepetés, hogy milyen ízű fagyit veszek a cukrászdában. De most már szeretném felszámolni a diszkrét távolságot. Történt a minap, hogy a ház udvarán Dusi és én összefutottunk két idősebb nénivel. Az egyik a mi lépcsőházunkból, a másik a szemköztiből érkezett, grüssgottoztunk bőszen, aztán az egyik hölgy kérdett valamit. Dusi segítségével, aki már több szót tud mint én, meg az aktivitys múltammal, illetve néhány áthidaló angol kifejezéssel előadtam egy performance-ot, hogy itt lakunk, nagyon tetszik Bécs, mindennel meg vagyunk elégedve. A néni úgy vonta össze a szemöldökét, ahogy a budai úrinők, ha valaki nem hallott a halkésről, és kissé szigorúan felelt valamit. Erre a szemközti hölgy is bekapcsolódott, és ketten kerepelő, a méltatlankodástól a bólogatásig ívelő párbeszédbe kezdtek, elég sok indulattal, miközben többször pillantottak ránk.
Nem akartam rosszra gondolni. Hogy mondjuk, láttak már magyart, büdös volt és csóró, és nagyon kell vigyázni rájuk, mert amikor elköltöznek, viszik magukkal az eszcájgot, de még arra sem, hogy a bevándorláspolitikát vitatják meg, ha már így adódott, Soros osztrák megfelelőjét keverve kötőszavakként a beszédbe. Inkább arra, hogy talán valami ősi sérelem bukott most felszínre, a mi lakásunk korábbi bérlői tették rossz helyre húsz éve a biciklit, vagy részegen leverték a muskátlikat, s nekünk most hetedíziglen kell felelnünk ezért. Netán azt magyarázták, ha találkozunk velük, adjuk át, hogy még mindig nem ásták el a csatabárdot. Aztán megérkezett a nejem is, aki a leginkább ért németül, ő is megpróbált bekapcsolódni, mire a nők még hevesebben kezdtek trécselni, a nejem teljesen tanácstalanul állt mellettük. Amikor végül feladtuk, és elindultunk a dolgunkra, még akkor is hallottuk magunk mögött, hogy bár kisebb lendülettel, de folyik tovább a purparlé.
És még azt vettem észre magamon, hogy eltűnt rólam a mogorva pesti savanyú arckifejezés (tessék csak nézelődni egy zsúfolt BKV-járaton), mosollyal, biztató gesztusokkal próbálom egyrészt elkendőzni az idegenségemet, másrészt lekenyerezni a velem szemben álló bennszülöttet. Ami nem könnyű, mert az esetek többségében maszk van rajtam, így hát a szemem ráncaival próbálok ilyenkor kommunikálni, illetve megérteni a maszkon átpréselt angol és német szavakat. De legalább jóindulatú hülyének néznek. A néniken kívül egyébként mindenki barátságos, már úgy értve, hogy láttak már idegent, és nem feltétlenül gyűlölték meg.
A soknyelvűség egyébként szerves része a városnak. A minap is, amikor lakást kerestünk nem messze Dusi iskolájától, egy Lyonból származó fiatal nő mutatta meg a lakást, akinek bécsi a férje, a korábbi bérlője, Igor pedig lelkesen, orosz akcentussal ecsetelte a kilátást. Annyi náció gyűlt össze hirtelen ezen a pár négyzetméteren, amennyi korábban elég lett volna egy világháborúhoz. Ilyenkor jut eszembe, hogy pandémia ide, klímakatasztrófa oda, bizonyos szempontból mégis kivételes korban élünk. Legalább mi, európaiak abbahagytuk egymás gyepálását, lassan nyolcvan éve nem tört ki nagyobb háború a kontinensen, se száz-, se harmincéves, se pár hónapos. Persze futjuk ma is a szokásos köröket, de mintha az öldöklősdit abbahagytuk volna. Az idegen, a másik jelenléte valahogy beépült az életünkbe. Nem magától értetődően ellenség.
Talán ideje lenne venni egy csokor tulipánt a morcos néniknek.
