Nem sörözés céljából kerestük fel Woody Allent a manhattani Carlyle Hotel bárjában, hanem azért, hogy meghallgassuk a Maestro klarinétjátékát, amellyel immár huszonöt éve minden héten megörvendezteti az emberiségnek azon halmazát, amely kíváncsi az ő zenéjére, mit sem tudván arról, hogy Woody Allen igazából csapnivaló klarinétos. De hát nem is ezért szeretjük őt, hanem azért, amiért a sört: azt az életérzést keressük benne, amit csak ő képes nyújtani.
Ám a kezdet kezdetén töredelmesen be kell valljam, hogy eredetileg bort akartam rendelni, mert ebben a világszerte híres luxusszállodában megmagyarázhatatlanul „boros” volt a miliő. Pontosabban szólva megmagyarázható, de csak hosszadalmasan, ezért az enteriőrből csupán két dolgot emelnék ki, ami a sör mint olyan ellen szólt: az egyik a súlyos ezüsteszcájg az asztalon, a másik meg az a fehér abrosz, amely a maga sűrű, nehéz és elegáns esésével, s elegáns dombormintáival királyi esküvő hangulatát árasztotta magából. Ezüst evőeszköz mellé egy palotába illő asztalterítőre nem illik egy frissen csapolt korsó, a sör ugyanis a játékos és túlhabzó plebejusságával a nagyúri eleganciát nem tűri, pontosabban szólva nem igényli. A sör az egyszerű kockás abroszt szereti, és nem sértődik meg, ha azon a kockás abroszon akad egy kis pecsétfolt is – ellentétben a Carlyle bárjával, ahol egy-egy pecsétfolt esetén nemhogy repül az étterem-igazgató, de vélhetően visszafojtott lélegzetű telefonálás veszi kezdetét a Fehér Házzal annak kiderítésére, hogy a páratlan skandalum miatt vajon kiengesztelhető lesz-e majd az Egyesült Államok mindenkori elnöke, mikor megint reggelizni jön.
Mondom, a nyomasztó berendezés láttán elment a kedvem a sörtől – csak hát csúnyán kihúzta nálam a gyufát az a két idősebb őrgróf, akik rögvest az asztalunkhoz fáradtak, miután helyet foglaltunk. Nem értettem, mit akarnak. Amikor a két méltóságteljes arisztokrata megjelent mellettünk, zavaromban felálltam, mert azt hittem, véletlenül az ő helyükre ültünk, és most jöttek reklamálni azzal a kiállhatatlanul kedves mosollyal az arcukon, ami a neveltetésük révén letörölhetetlenül a szájuk sarkába égett. De aztán kiderült, hogy a két úr nem őrgróf, hanem pincér, és nem is reklamálni jöttek a helyükért, hanem azzal a kérdéssel méltóztattak hozzánk fordulni, hogy mit méltóztatunk inni afféle „bevezető” gyanánt. Az apéritif kifejezés nem hagyta volna el az ő ajkukat, ők annál előkelőbbek voltak.
– Koktél vagy pezsgő? – szegezte nekem a kérdést az idősebbik enyhén meghajolva, jelezvén mintegy, hogy a válasz meghallgatásának idejére méltóztatik az én szintemre alacsonyodni, s közben olyan szigorú képet vágott, mint egy szorulással küszködő német tartományúr. A kérdésétől természetesen elszabadult bennem a Kelet-Közép-Európából magammal hozott kontrapunkt szelleme. Tessék?! Koktél vagy pezsgő? Más lehetőség nincs is? Szóval ezen a nagyúri helyen ezzel az olcsó trükkel szokás lehúzni az előkelő társaságot? Elmosolyodtam hát, és visszakérdeztem:
– Miért, sör nincs?
A két őrgróf szemöldöke a plafonig szaladt, de becsületükre legyen mondva, hogy tizedmásodpercek alatt összeszedték magukat.
– Sör? – kérdezett vissza az idősebb.
– Igen – válaszoltam –, tudja, cerveza, bière, sör. Az maguknak nincs?
Az őrgróf ismét meghajolt és sóhajtva válaszolta:
– De van, uram. Milyet óhajt?
– Csapoltat – vágtam rá, de ez hiba volt, ezzel alkalmat adtam az ellenfélnek arra, hogy feltápászkodjon a ring padlójáról, és így támadjon vissza:
– Mi nem tartunk csapolt sört, uram.
És ez a „mi” úgy hangzott, hogy Ők. Azok az Ők, akik tudják, hogy efféle helyen sört rendelni udvariatlanság, csapolt sör létét feltételezni pedig sértés. Őméltósága több sörmárkát mondott, egyet sem ismertem, de amelyik a legjobban hangzott, arra igent mondtam, mire megverten elkullogtak. Diadalmasan néztem szét, aha, így kell sört kicsiholni a főnemességből. Aztán lefagyott arcomról a mosoly, mert az őrgrófok masíroztak vissza oly lassú léptekkel, akárha egy elhunytat kísértek volna: elöl haladt az idősebbik, s fehér kesztyűs kezében hozta az én kis üveges sörömet, amelyet igyekezett olyan magasra tartani, hogy mindenki lássa, mint elrettentő példát, a mögötte vonuló méltóságos úrnak pedig az én kis poharam volt az ő kezében, s úgy hozta azt, úgy eltartva magától, mintha őneki fogalma nem volna arról, mi is az.
S megaláztatásom nem ért véget ennyivel. Amikor az asztalunkhoz értek, az idősebb teátrális mozdulattal felbontotta a sört, majd a fiatalabb főnemes által kinyújtott pohár felé fordult. Ekkor valami olyasmit makogtam, hogy á, ugyan, ezt azért nem kellene, fiúk, hát hiszen én magamnak szoktam a sört kiönteni, ráadásul az a fehér kesztyű, hát az izé, az kissé zsenánt – de elkéstem. Az egyikük töltött, a másik pedig lerakta elém a sört, majd fölegyenesedtek, s nem moccantak. Megvárták, míg belekortyolok, s megkérdezték, hogy meg vagyok-e elégedve – majd az est folyamán ugyanezt eljátszották még kétszer, amikor sört rendeltem. Ja, s közben Woody Allen tőlem öt méterre klarinétozott. De ő nem volt olyan jó.
