Miért szül az ilyen? – kapja meg sokadszor is. Akkor is hallja, ha nem fülel, visszhangos a kórházi folyosó, és a magas falak visszaverik a nővérek fecsegését. Nem rosszak hozzá, elé teszik a reggeli margarinos kenyeret, kijárhat az egyre hűlő teás fazékhoz, merőkanállal merni a garzonteát. Szíve szerint messze elkerülné a kórházat, különösen így, a Covid idején, de hiába szül hatodszorra, mindig adódik valami új, ami megijeszti, és hamarabb bezavarja a biztonságos falak közé. Már amennyire a falak biztonságosak. Az ügyeletes orvos, aki fölvette, úgy beszélt vele, mintha süket lenne, alighanem a váróteremben is hallották, hogy minek jött be, az ember hatodszorra azért csak tudja, mire figyeljen, nem? Csak azért nem küldte haza, mert a vér a gumikesztyűs kezéről végigfolyt a fehér köpenye hosszú ujján. Akkor morgott valamit az asszisztensnőjének, hogy vegyék fel, tegyék a gépre, legalább azt lássák, van-e egyáltalán fájása.
Akkor még nem volt; most azért sétálgat a folyosón, hogy legyen több. A szemközti ajtók előtt katonák állnak, arra nem mehet, a kórház parkjába nem engedik le, csak a nővérállások között ténfereghet, azért hallja, amit beszélnek. Ha nem siettetné, aludna inkább, mert tudja, ha innen hazamegy, nem fog. A férje meszel, hogy legalább a ház tiszta legyen, de ha végez, mennie kell csinálni valami hasznosat, mert az otthoni meszelés nem fizet. A gyerekek kint vannak az udvaron, átmennek szomszédba, valaki majd csak a ken nekik valami zsíros kenyeret, elvannak. A pap meg az alapítvány néhány napja hozott olajat, tésztát, kecsapot, megoldják. Még gyerekruhákat is kapott, meg flancos, eldobható pelenkát, mert tudták, hogy jön a hatodik. Aztán ha megszületik, azzal egy ideig nem lesz gond. Neki mindig volt teje, nem aggódik.
A fejében meg csak ott verődik az elkapott mondat, hogy mért szül az ilyen? Mert terhes lett, azért, és ha a gyerek lenni akar, hát legyen. Nem is tudja, mikor lett. A férje csak rágurul esténként, aztán meg le, gyorsan, hogy a gyerekek ne ébredjenek föl. Sokszor a tévé is megy közben, ő legalább tudja nézni. A másik öt már egymással játszik, rohangál az udvaron, csak akkor látja őket, ha valamelyik ordít. Amikor megszülettek, akkor még az övé voltak egészen. Akkor azt érezte, hogy ő a legfontosabb a számukra. Belécsimpaszkodtak, a haját húzták, a ruháját cumizták, szoptak, és ő úgy érezte, ennyi a világ. Sokszor az ölében aludtak el, és valósággal fájt, amikor letette őket. Így volt mind az öttel. Ha eszébe jutott volna, azt mondja, ez a szeretet. De csak az jutott eszébe, hogy ezt szeretné érezni mindig, de nem lehet, mert a kicsik nőnek, leválnak, és kihűl belőlük az ő bőrének melege. Egymással rohangálnak, vécére mennek, kanállal esznek, nem szorulnak rá. Ha nem menne dolgozni, nem keresne valamennyi pénzt, nem tudná megmondani miért az anyjuk. Mert megszülte őket, azért. Mint ezt is mindjárt, talán már vasárnapra. Anyák Napjára, magának, hogy valakinek egy kicsit megint ő legyen az egész élet. Ezért szül az ilyen.