Felháborít a kormányzati kommunikáció, akarom mondani: a propaganda. Pláne, ha manipulált információk vesznek körül. Mert mi más lenne, ha maga a miniszterelnök ül ki a kedvenc teraszára benyomni egy pofa sört, bizonyítván, a járvány egy múló fájdalom, máris visszakaptuk életünk egy darabját.
Csakhogy hiába a vitatható mértékű és hatékonyságú átoltottság, engem nem a mindenféle győzelmet jelentő híradások/statisztikák érdekelnek (lásd négymillió). Csupán egyetlen adatra vagyok kíváncsi, vagyis a tényekre: arra a 30 ezer felé közelítő, az élők sorából távozó fiatal és idős honfitársunkra, akiknek még legalább 2-3 közvetlen gyászolójuk van. Lehet-e szívfacsaróbb érzést átélni, mint ha a gyermekek elvesztik a szüleiket, vagy éppen fordítva, ha anyák és apák búcsúztatják a sírkertekben jövőjük reménységeit? Gyakran a nagyszülők vállalják át kisiskolások, serdülők szülői szerepét.
Amikor sajnálatos módon már minden második-harmadik család elszenvedője a vírus okozta fertőzésnek, és ennyi embert érint a XXI. század első nagyszabású kataklizmája, vajmi kevés a kormányzati dicsekvés, az önfényezés. Ahogy Váci Mihály írta Még nem elég! című versében: „A jószándék kevés! / Több kell. Az értelem!” És valóban. Ez utóbbi kellene, hogy a laikus ember ne vesszen el az olykor torzított számok útvesztőjében, általános műveltséggel is megértse a bonyolult virológiai összefüggéseket.
Nemrég egy kedves ismerősöm hagyta árván a két gyermekét, az édesanyát egyetlen hét alatt elvitte a gyilkos kór. Van-e bármi annál megrendítőbb, mikor egy gyászoló apa el kell magyarázza a kisfiainak, hol van anyukájuk? Talán egyszer majd megértik, hová tűnt anya, de nincs az a pénz, ami visszahozná őt. Nincs az az alapítvány, hozza létre azt bár az állam első embere, amely gyógyírt jelenthetne az immár kényszerűségből csonka családnak.
Tiszta lelkiismerettel magam és környezetem nevében állítom, nem voltunk válogatósak a beadandó vakcinát illetően: kormánypárti barátaimmal együtt „vidáman” vettük fel a kínai oltóanyagot, még februárban. Már csak ezért sem értem az oltásellenességet hirdető megnyilvánulásokat. Köszönjük, mindannyian jól vagyunk, sőt nekünk még az ellenanyag termelésünk is jó. Talán védettek vagyunk?
Nem felelősöket keresek, csak remélni szeretném, az említett százezrek iránt valahol mélyen létezik a társadalmi együttérzés és felelősségvállalás, és nem csupán közöny, az „engem nem érint” elutasítás. Mert ez láthatóan ránk vár, a polgártársakra. A törzsi üléseknek ugyanis mintha nem terjedne ki figyelme az ilyesféle „apróságokra”. A vészhelyzeti státus mintha az érzelmi megnyilvánulásokat nem ismerné. Ne legyen igazam, de lesz ez még tovább is, egészen a választásokig. Mégis reménykedem, a piszkos politikai játszma mégsem teszi elátkozottá a járvány diktálta ellenzéki előválasztást.
Én nem tudok önfeledten ünnepelni a számokhoz kötött nyitás láttán. És ez egészen addig tart, amíg azt nem hallom: immár egyetlen honfitársunknak sem kellett meghalnia a vírus okozta fertőzésben. Ha így lesz, magam is iszom majd egy sört, követve a miniszterelnököt.