A család folyton felemlegeti a jóstehetségemet. Majd két évvel ezelőtt ugyanis, amikor nekivágtunk Provence-nak és Spanyolországnak, azzal biztattam őket és magam, hogy ne totojázzunk, addig induljunk el, amíg ilyen a világ, amilyen. Vagyis beutazható, befogadó és belakható. Bő fél év múlva már a nyakunkon volt a koronavírus.
Egy vérbeli jós már egy évvel hamarabb noszogatta volna a családját, és vélhetően nem ragadt volna másfél hónapra spanyol karanténban, de ezt most hagyjuk. Amúgy soha semmit nem éreztem meg előre, így aztán remek nyersanyagot adtam a sorsnak, annak meg remek ötletei voltak. Elég, ha annyit mondok, hogy három menyasszony és két feleség kellett ahhoz, hogy megérkezzek oda, ahol most vagyok. Azt hiszem, egy ilyen önéletrajzzal máris elhasalnék a Nemzeti Jósda- és Pánikhivatal osztályvezetői állásinterjúján. Illetve még csak beszélgetés se lenne, hiszen már indulás előtt felhívnának, hogy köszönjük, ne is fáradjon.
Nem kell ahhoz különösebb fantázia, hogy belássuk, pont az élet velejét spórolná meg az, aki előre látná az eseményeket. Pont az a váratlanság kerülne ki az egyenletből, amit szeretünk szidni, holott ez vezet el a legnagyobb kalandokhoz, az emlékezetes napokhoz. Képzeljük csak el, milyen lett volna ez elmúlt hetük, ha már hétfőn ellátnak vasárnapig. Lehet, hogy ki sem szállnak az ágyból. Az életünkhöz bizony kell egy jó nagy adag vaksi bolyongás, hogy egyrészt reménykedve vágjunk neki a felszabdalt időnek, másrészt pedig, ha kell, el tudjunk menni a falig. Az óvatosság és centizgetés ritkán ír történelmet. De még a szappanoperákban sem mutat jól.
Persze jó lett volna megspórolni a román órák mérhetetlen stresszét – amelyet egyszerre okozott az, hogy soha nem készültem, és kissé nagyvonalúan beszéltem a nyelvet – azzal, hogy előre tudom, aznap nem fogok felelni. De mivel nem tudtam, a liciben (értsd: gimnázium) folyton bukásra álltam. Ma már sejtem, hogy belőlem igazából egy alternatív iskola hozta volna ki a legtöbbet. Egy olyan iskola, amely nem akar iskolaszerű lenni, és nincs benne semmi a poroszos derékszögekből. Az én iskolaéveim igazából másra se voltak jók, mint hogy újra és újra felfogjam: nem felelek meg valaminek, aminek amúgy sem szeretnék megfelelni, viszont muszáj. Lásd még Takaró Mihály mára már klasszikussá érett szavait: „Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát.” Azt hiszem, ennél pontosabban még senki sem tudta megfogalmazni, hogy miért gyűlöltem annyira a valódi diktatúrában üzemelő, átörökítésre szakosodott intézményt.
Viszont mindmáig hálás nyersanyag. Félő, hogy az előrelátás képessége épp azt számolná fel bennem, amit a leginkább féltek. A vágyat a teremtésre. A magam kis gyufaskatulyányi univerzumában. Vámos Miklós nyilatkozta a minap, hogy megeshet, már csak évtizedei vannak hátra az emberiségnek ezen a bolygón. Bölcs és felelősségteljes szavak, ám ha én komolyan venném, már másnap szögre akasztanám a klaviatúrát. Már azt, amelyikkel a regényt írom. A tárcák maradnának, tán még az utolsó pillanatig is, hiszen azok az irodalom kérészei. De idő és távlat nélkül mire jó egy regény? Mire jó olvasók nélkül? A vak és irracionális hit nélkül, hogy a távoli jövőben is lesz majd valaki, aki értőn hajol a sorok fölé. Még ha tudjuk is magunkban, hogy voltaképpen a felejtésnek írunk (bár ezt inkább szeretjük a másik íróról elképzelni, és nem magunkról). Azt, hogy ma is olvassuk Szophoklészt, Dantét, Cervantest, már önmagában is nem egy óriási győzelem az idő fölött? Hiszen általuk részesülünk mi, olvasók is egy kicsit a halhatatlanságból. Pontosabban, mi adjuk hozzá az illékony anyagot a figyelmünkkel, a kíváncsiságunkkal, az erőfeszítéssel, hogy a mai világunk tapasztalataira fordítjuk le őket.
Ha kihúznák a most készülő regényem alól a távlatot, mint egy elázott szőnyeget, akkor kártyavárként omolna össze minden. A kifundált cselekménytől a hetek óta mozgatott karakterekig. Hiszen aki ír, az már eleve reménykedik (még ha amúgy teljesen pesszimista, és a remekmű lejegyzése után boldogan lép ki a tizedikről). Az írásban van valami, ami makacsul nem vesz tudomást a világ végéről. Mert ha mégis, akkor önmagát számolja fel. Freud persze józanabb volt, ő úgy vélte, hogy az író azért ír, mert másként nem tud pénzhez, nőhöz és hatalomhoz jutni. Én meg azt gondolom, hogy az írók zöme könnyedén lemondana mindenről, ha tudná, hogy kétszáz év múlva is lennének olvasói. Jó, a nőkön egy kicsit még alkudozna. Legyen százötven év és egy kis nő most. Ezért is töprengek azon, hogy vajon Kafka miért pont Max Brodot kérte meg, hogy olvasatlanul égesse el a hátrahagyott kéziratait, bennük A pert és A kastélyt? Hiszen ő rajongott érte! Kora egyik legtehetségesebb írójának tartotta. Vagyis ideális jelölt volt ahhoz, hogy ne teljesítse Kafka utolsó kívánságát.
Így lesz a vég igazából kezdet egy jó író kezében, aki még ahhoz is ért, hogy az utóéletét is dramatizálja. Ne hallgasson se jóslatra, se világvégére, csak arra, ami benne alakítja, formálja az időt. Az egyetlen és valódi kihívást.
