Ha Bächer Iván volnék, ezt a cikket így kezdeném: kétféle az ember, az egyiknek van haja, a másiknak nincsen. Ha Szív Ernő volnék, akkor meg valahogy így: ha egy könyvtáros kisasszonyt el akarunk csábítani, akkor egy Illés Béla könyvet csakis abban az esetben kölcsönözzünk ki tőle, ha előzőleg meggyőződtünk róla, hogy nevezett szerző nem az a bizonyos Béla, aki a Kárpáti rapszódiát írta, hanem az a bizonyos másik Béla, akinek egy mezőillatú stadion virágzabálók által karbantartott gyepén aranykoronát illesztettek káprázatosan dús hajzatára. Ha viszont nekem kellene ezt a tárcát elkezdenem, így szólna: ültem egy hajklinikán, ahol egy szépséges és okos doktornő teóriáit hallgattam a jövőről, mert arra vállalkozott ő, hogy megműti kedvemért a múltat.
A figyelmes olvasó észrevette tán, hogy mindhárom tárcaindítás központi eleme a haj. Ide akarok kilyukadni, de mivel anyagi természetű témáról leszen szó most, nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, ezért fordultam Bächer és Szív urakhoz segítségért. Röviden arról van szó, hogy a pandémia azzal a nem várt következménnyel járt számomra, hogy krónikus anyagi helyzetem alakult ki. Ez engem lepett meg leginkább, mert mióta 2017-ben bolond fejjel elváltam, azóta anyagi helyzetről szó sem lehetett – ám a járvány alatt nincs mire költeni. Ha az ember nem utazik, nem jár étterembe és nem üldögél franciaországi kávéházak teraszán, akkor feltétlenül marad egy kis félretett pénze, nem sok, de a semmihez képest rengeteg. Én is így jártam, és hol kötöttem ki rögtön? Na hol?
A hármas indítás alapján a figyelmes olvasó már biztosan kikövetkeztette, hogy egy hajklinikán találtam magamat, ahol hajbeültetésről egyeztettem egy szépséges doktornővel, és egyeztetés közben fölvázoltunk közösen egy varázslatos jövőt, melynek legfőbb jellemzője az leend, hogy lobog benne a hajam. Tudom, pandémia idején és az ukrán-orosz fronton kirobbanni készülő új hidegháború hűvös árnyékában nevetséges dolog lobogó hajról értekezni, de nem tudok mit tenni: arra szerződtem, hogy e hasábokon csak az igazat írom le magamról, és az az igazság, hogy pandémia ide, orosz helyzet oda, elgyöngültem a hajbeültetést illetően. Nehéz ezt elmagyarázni annak, aki nem kopaszodik, vagy akit ez nem zavar. Engem főleg azért zavar, mert álmomban folyton fújja a szél a hajamat, úgy lobognak álmaimban hosszú tincseim, mint harminc évvel ezelőtt a valóságban, amikor még nem ismertük a kijárási tilalmat, Oroszországról pedig nem feltételeztük, hogy beállít Ukrajnába országot foglalni.
Mondom, egy hajklinikán egy szépséges és okos doktornő teóriáit hallgattam a jövőről, mert arra vállalkozott ő, hogy megműti kedvemért a múltat. Pénzem éppen lenne rá, pontosabban éppen annyi pénzem van, hogy ki tudnám fizetni. A kérdés csak az, hogy a fejbőrömbe invesztáljak-e, és ezáltal egy magabiztosabb, boldogabb privát jövőbe – vagy rendes, becsületes plebejusként nézzem meg az első hajléktalant, aki dús sörénnyel és üres zsebbel üldögél az utcán, és szégyelljem el magamat?