Eldőlni látszik, hogy a Volánbusz Zrt. vezetése megszabadul a kezelésében lévő üdülőktől, amelyeket korábban a Volán társaságok működtettek. Mintegy 25 üdülőről, ingatlanról van szó.
Vannak köztük elaggott, elhanyagolt, és vannak a mai igényekkel szinkronban lévő épületek. Valószínűsíthető, hogy a menedzsment egy csomagban kívánja értékesíteni ezt a portfóliót. Ez esetben komoly summa ütheti a cég markát, mivel ha az épületek, ingatlanok annyira nem is értékesek, a területek – földrajzi elhelyezkedésük okán – nagyon sokat érnek.
A Volánbusz Zrt. közelmúltban életre hívott Központi Üzemi Tanácsa konzultációs jog keretében napirendre tűzte az üdülők eladásának kérdését. A cégvezetés - enyhén szólva – gyermekded és átlátszó kommunikációval rukkolt elő, jelesül, hogy az értékesítésből befolyó összeget munkavállalói pihenőhelyek, vizes blokkok stb. felújítására fordítja a társaság; a helyi üzemi tanácsoknak pedig jogosítványuk lesz beleszólni az adott megyében lévő üdülők értékesítéséből befolyt pénzösszegek felhasználásába.
Tizenöt-húsz évvel ezelőtt az ÜT-nek egy hasonló érvanyagra habozás nélkül elutasító válasza lett volna. A Volánbusz Zrt. Központi Üzemi Tanácsa azonban egy ellenszavazat mellett tudomásul vette az előterjesztést. Kitűnik, mekkora a különbség az akkori és a mostani üzemi tanácsok között. Korábban véleményvezér típusú munkavállalókat választottak a testületekbe, ma inkább a konfliktuskerülő, „kezelhetőbb” dolgozók kerülnek előtérbe.
A munkáltató a napokban nyilvánosságra hozta az üdülők kihasználtságának mutatóit. Ez a statisztika rendkívül torz, csalóka képet mutat, mivel a régiós társaságok csak főidényben üdültettek, az elő- és utószezon teljesen mellőzve volt, és amatőr szinten zajlott az üdültetés szervezése is. (Nem egy helyen olyan osztotta el a szobákat, aki csak fotón látta az üdülőt, és egy térkép alapján kísérelte meg elhelyezni a vendégeket.)
A kilencvenes évek elején számos Volán társaság likvid pénzek reményében megszabadult az üdülőjétől. De a szélesebb látókörrel és komolyabb üzleti filozófiával rendelkező cégek nemhogy elkótyavetyélték volna ezen ingatlanokat, hanem fejlesztésbe fogtak. Ennélfogva az üdülők kihasználtsága nőtt, szervesen beilleszkedtek a társaságok szervezetébe. Fejlődésük azonban a régiós társaságok létrejöttével megtorpant, azután szinte leállt a karbantartás, felújítás is. Mintha tudatos lett volna az elhanyagolás, hogy majd később meg lehessen szabadulni ettől a portfóliótól.
Nem értéktelen vagyonelemekről van szó. A dubicsányi kastély értéke közel 400 millió forint lehet, a keszthelyi üdülő értéke is 200-300 millió közé tehető. Ennek értékét már 1993-ban hivatalosan is 30 millió forintra becsülték. Nem filléreket ér a balatonalmádi vízitelep, amely külön kikötővel rendelkezik. Hosszú ideig kedvelt pihenőhelye volt az egykori Kisalföld Volán Zrt. munkavállalóinak a révfülöpi üdülő.
Ezek az üdülők évtizedeken keresztül hozzáférhető áron és részben folyamatosan fejlesztett komfortfokozattal szolgálták a volánosok üdülési igényeit. Most viszont elvesznek a munkavállalóktól egy megfizethető üdülési lehetőséget. Különösképpen annak tükrében kelt feszültséget ez a lépés, hogy ebben a járvány okozta extrém helyzetben egyébként is alaposan korlátozódnak az üdülési lehetőségek. Egyértelmű: megint a munkavállalók érdeke csorbulhat.
Igaz, gazdaságilag részben érthető, hogy ennyi üdülőt nem kíván működtetni a cég, hiszen karbantartásuk, állaguk folyamatos megóvása komoly költségeket emészt fel. Ezért a cégvezetésnek azt kellene felmérnie, mely üdülőket célszerű megtartani, és mely üdülők fenntartása nem célszerű. Az, hogy az egész portfólió "menjen a lecsóba”, nem lehet megoldás, ez a munkavállalók arculcsapása lenne. Az pedig különösképpen nem járja, hogy egy kivívott szociálpolitikai eszköz, a kedvezményes üdültetés ily módon menjen veszendőbe.