Túrázók találtak rá az öregre, a kunyhója előtt. Békésen feküdt, mintha csak elszundított volna. Fél évszázadnál tovább élt a zord, hófödte Északon. Emberrel ritkán találkozott, de a nagy nyári világosságban néha egészen Svédországig kóborolt, közben látott rénszarvast és jegesmedvét, gyönyörködött a tájban. Elégedetten fejezte be küzdelmes, öntörvényű, szabad életét. Titkát, ha hihetünk Lappföld legszebb legendájának, magával vitte az öröklétbe.
Jaakko Isola (1903–78) a közép-finnországi Kärsämäkiban született, még az utolsó orosz cár uralma alatt. Tizenéves legényként felkerekedett, a sarkkörön túlra ment dolgozni. Útépítéseken, fakitermeléseken, nikkelbányában kereste a kenyerét. Amikor a munkások között híre terjedt a harmincas években, hogy a vidék aranyat rejt, az elsők között szólította a vadon szava. Helyi Jack London híján Skandinávia aranyláza nem lett világhírű, pedig akárcsak a századfordulón Alaszkában, sokan indultak szerencsét próbálni.
Aranyat alig találtak, de nem tágítottak. Gleccsereken, hegyeken, folyókon gázoltak keresztül. Esténként néha összegyűltek a tűz körül, s ha valamelyiküknek sikerült halat fognia, megsütötték és megosztották. Szótlanul ücsörögtek, és figyelték, ahogy sarki fény játszik az égbolton. Megszokták a kemény, nomád létet. Minden napjuk a túlélés ünnepe volt. Közben kitört a háború, a világban milliók várták végzetüket frontokon, légópincékben és lágerekben – ha ezt vesszük, az élet királyai voltak az aranyásók.
Ám amint béke lett megint, lassanként visszaszállingóztak a civilizációba. A társak elmentek, Jaakko maradt. Épített egy kis faházat, rendületlenül járta tovább a vidéket egymagában. Már életében rebesgették, hogy egy nap mégis rátalált egy bőséges lelőhelyre. Szívós munkával kilószám mosta az aranyat. Tépelődött, mihez kezdjen vele. De akárhogy törte is a fejét, sorra elvetette az ötleteket, mert mindből az sült volna ki, hogy fel kell adnia addigi életét.
Ami kevés a boldogságához kellett, már régen megvolt. Semmi sem csábította vissza az emberek közé. Nem vágyott palotára, helikopterre, luxusra, inasra. Még fürdőkádra sem. Kapott egy kis nyugdíjat a finn államtól, abból futotta margarinra, húskonzervre. Borzadt a gondolattól, hogy híresség lesz, kíváncsiskodók és kincsvadászok fogják zaklatni a szenzáció miatt. Addig-addig gyötrődött, míg egy megvilágosult pillanatában ráébredt, hogy a vagyon nem áldás, hanem átok. Üstöllést meg is szabadult tőle: elásta az aranyát, vissza az anyaföldbe.
Úgy beszélik, egy csapásra megkönnyebbült. Helyreállt lelki békéje, idővel meg is feledkezett a nemesfémről. Már ha akarta se mutathatta volna meg, hová rejtette. Halála után a legenda bejárta Lappföldet. Mára vendégcsalogató sztorivá stilizálták: Jaakko Isola titokzatos hagyatéka kalandvágyó látogatókat csábít a lélegzetelállító szépségű Lemmenjoki Nemzeti Parkba. Hacsak egyikük elő nem keríti, sohasem derül már ki, valóban volt-e aranya a bölcs öregnek. Nem mintha számítana. Így is, úgy is meglelte a kincset.