Az indokínai Burma – a Brit-India „Csipkerózsika tartománya“, aranypagodáival, párját ritkító természeti kincseivel és soknemzetiségű kultúrájával – már középiskolás koromtól vonzotta a kíváncsiságomat. Nem sejtettem, hogy valaha is testközelből láthatom majd.
Burma szegény volt gyarmatként, de független országként is alapvetően az maradt. Az 1962-es katonai puccs után a tábornokok „bambuszfüggönnyel” zárták el az országot a világtól. Az erőskezű diktatúra alatt az ország – amit a tábornokok Mianmarnak kereszteltek át, a fővárost pedig a tengerparti Rangunból Nepjidába helyezték át – gazdaságilag csak kullogott a szomszédai mögött, Kínától és Thaiföldtől mérföldekkel lemaradt. Negyed évszázadon keresztül a junta még a „szocialista orientációval” is kacérkodott. A hadsereg (Tatmadaw) egyszerre volt a tényleges állam és egy kiterjedt üzleti birodalom. Aun Szan Szu Kjit a demokratikus ellenzék legfőbb, karizmatikus vezetőjét évtizedekig házi őrizetben tartották.
A fordulat egy évtizeddel ezelőtt – óriási belső és külső nyomás hatására – elindított, a junta által vonakodva elfogadott politikai reformokkal következett be. Szabadon engedték Szu Kjit, aki a Nemzeti Liga a Demokráciáért pártjával kiugró győzelmet aratott a 2015-ös parlamenti választásokon, majd ezt követően „államtanácsosi” címmel a miniszterelnökivel felérő székbe ült. Szinte egész Mianmar és sokan világszerte örömmámorban úsztak. Még Barack Obama akkori amerikai elnök is, aki olyan megkülönböztetett figyelmet fordított az ötvenmilliós ország demokratizálására, hogy – katonai diktatúra ide vagy oda – hivatalosan is meglátogatta.
Én is a rajongók között voltam. Amikor azonban ekkortájt a Világbank szakmai tanácsadójaként Mianmarba mentem, lelkesedésem – a személyes élmények tükrében – fékezett habzásúra változott. Mianmar rendkívül alacsony, közel afrikai szintű villamosítottsággal rendelkezett, a lakások csupán egyharmadában volt vezetékes áram, vidéken ennél is kevesebben. A Világbank ezért rekord tempóban egy több mint félmilliárd dollárra rúgó „nemzeti villamosítási projekt” készítésébe vágott bele. A korábban tábornoki rangot viselő vidékfejlesztési miniszternek panaszkodtunk is, hogy részünkről gyakorlatilag kész van a projekt, és rövidesen folyósíthatnánk a kamatmentes hitelt és egy jókora adományt, de a kormány oldalán súlyos a lemaradás a hitel jogi előkészítésében. Erre a miniszter azonnal felkapta a telefont, jól leteremtette az igazságügyi minisztert és részletes utasításokkal – a tolmács szerint parancsokkal – látta őt el. A tárgyalások utáni fogadáson a miniszter a fülembe súgta: „Korábban az igazságügyi miniszter nekem jelentett a hadseregben.”
Így ment ez más kormányhivatalokban, de még a Parlamentben is, ahol a volt főtiszt alelnök fogadott minket. Végül a parlament is ratifikálta a világbanki hitelt, és azóta folyamatban van a projekt megvalósítása. A Tatmadaw-hírmalom gyorsan pörgött a fővárosban: „katonák” nélkül ezt a nagy világbanki beruházást soha nem ütötték volna nyélbe.
Belülről jól lehetett látni, hogy ez a rendszer minden volt, csak igazi demokrácia nem. Talán törékeny, kvázi-demokrácia volt – a törékenyen és a kvázin a hangsúllyal. A parlament egyötöde nem választott, egyenruhás katonákból áll. Az egykori dél-afrikai átmeneti rendszerre emlékeztető eredeti terv szerint a demokratikus, polgári kormányzat és a Tatmadaw tartósan élt volna békésen egymás mellett. A békefolyamat helyett azonban állandósult hatalmi harcokra, egymást kiszorító vetélkedésre került sor 2015 után. Szu Kji és hívei megpróbálták a hadsereg féltve őrzött privilégiumait lenyesegetni: az üzleti birodalmaktól (benne a zsíros kábítószer- és féldrágakőcsempészettel) a parlamenti részvétel öt százalékra való csökkentéséig. A tábornokok fölöttébb elégedetlenek voltak a civil kormányzás alacsony hatékonyságával, a félmilliós, fegyelmezett hadsereggel a kezükben magukat tartották a jobb menedzsereknek.
Egy újabb, ellene irányuló puccsot Szu Kji a tábornokoknak tett egyes engedményekkel próbálta meg leszerelni. Például 2017-ben, amikor a Nobel-békedíjas ikon – a világméretű felzúdulás dacára – védelmébe vette a tábornokokat a muszlim rohingyák ellen elkövetett tömeggyilkosságokért és elüldözésükért. Vannak azonban olyan vélemények is, hogy Szu Kji valójában ezt cinikus, politikai önérdekből tette, látván a lakosság általános, erős gyűlöletét az „illegális betolakodóknak” tartott rohingyákkal szemben.
Csak idő kérdése volt, hogy a katonáknál mikor telik be végleg a pohár. Erre az apropót a múlt év novemberi parlamenti választások szolgáltatták, amelyeket Szu Kji pártja elsöprő (83 százalékos) fölénnyel nyert meg. A katonák által támogatott párt megszégyenítő módon elbukott. A tábornokok azonnal szabálytalannak nyilvánították a voksolást. A nyomaték kedvéért a Tatmadaw újabb puccsot hajtott végre, megmutatva, hogy ki a tényleges politikai úr a háznál, véget vetve a kvázi-demokrácia maradékának is. Szu Kjiból újra politikai fogoly lett. Rangun és más nagy városok utcáin már hetek óta folynak a tömegdemonstrációk, amelyeket a hadsereg brutálisan próbál leverni, talán ehhez ért legjobban. A halottak száma már meghaladja a hatszázat.
A kör ezzel bezárult, Mianmar visszatért önmagához: ahogy korábban fél évszázadon át, ismét katonai diktatúra lett. A Biden-kormány felfüggesztette a 2013-as kétoldalú kereskedelmi egyezményt, az IMF és a Világbank befagyasztotta az összes folyamatban lévő kölcsön folyósítását. Brüsszel pedig a tábornokoknak címzett, szimbolikus szankciókkal állt elő. A nyugati szankciók aligha fogják jobb belátásra bírni a juntát, amíg az élvezi a fő védnökök – Kína és Oroszország – katonai és gazdasági támogatását. Nem csoda, hogy a Tatmadaw önbizalma duzzad. Két hónappal a katonai hatalomátvétel után és a vérbefojtott tüntetések ellenére a fővárosban – mintha mi sem történt volna – a Hadsereg Napja alkalmából megrendezték a hagyományos katonai parádét. Kik vettek részt rajta külföldről? Kína, Oroszország, Pakisztán, Vietnam, Thaiföld és Laosz. Valóságos nemzetközi autokrácialiga.