A rendszerváltás óta a magyar építésügyi igazgatás szenvedte el talán az egyik legnagyobb szakmai visszaesést. Attól még lehetnek igen súlyos szabályozási problémák, hogy drága és impozáns építkezések folynak a legmodernebb eszközökkel egyes befolyásos oligarchák és „közelállók” érdekében, világbajnok színvonalú stadionok és templomcsarnokokat idéző metrómegállók, villaparkok létesülnek luxuskivitelben.
Az országnak több mint 30 esztendeje nincs építésügyi minisztériuma, mely nemcsak a lakások (bérlakások!), iskolák, kórházak, ipari és mezőgazdasági üzemek tervezését és kivitelezését tartja kézben, de a közlekedési hálózat és egyéb kommunális szolgáltatások infrastruktúrájának, a műemlék- és környezetvédelem feladatainak meghatározásáért, valamint a természeti és épített vagyon nyilvántartásáért, jó karban tartásáért, az országos értékek fenntartásáért is felelős.
A változásra törekvőknek ki kellene dolgozniuk egy sokoldalú tervezetet az építésügy szervezeti rendszeréről és feladatköréről. Többek közt mert megengedhetetlen, hogy „kiemelt nemzetgazdasági jelentőségű” minősítéssel el lehessen térni az objektív szakmai követelmények betartásától. Legyen az magánkúria, távlati olimpia-rendezés vagy belgrádi vasútvonal… A program részletes kialakításához természetesen szakemberek széles körét be kell vonni. Ami engem illet, az egyik legfontosabb tennivalónak azt tartom, hogy az építési engedélyezés teljes körét vissza kellene adni az önkormányzatoknak a helyhatósági szakterületek megerősítésével, a polgármesterek felelősségi körének bővítésével. A minisztérium ne foglalkozzék engedélyezési eljárásokkal, csak az elméleti alapok megteremtésével. A központi akarattal szemben hangsúlyosabbá kell tenni a meglévő értékek védelmét, a világörökségi szélesebb követelményi körének érvényesítését, a helyi hagyományok tiszteletben tartását, a megtartandó építmények jegyzékének kiszélesítését. Újra kell indítani a tervpályázatok rendszerét, és nagyobb súlyt fektetni a településképi versenyeztetés fokozására. Elő kellene írni a tulajdonosok és felhasználók számára a hiányzó építési dokumentációk pótlását – kiterjesztve a védendő növényállomány felmérésére, a megfelelő kataszteri nyilvántartásra.
Nagyon fontosnak érzem, hogy a lakóhely teremtés támogatása terén ne pusztán anyagi támogatással (pl. „csok” vagy felújítási hitel) segítsék a polgárokat, hanem színvonalas építési tervek finanszírozásával, állami megrendelésével (nem pusztán valamilyen fiktív bérlakás-építési akcióra szorítkozva). Így a készítendő program egyik legfontosabb elemének kellene tekinteni – a lakhatás állampolgári jogként és állami kötelezettségként történő alkotmányos rögzítése mellett – egy (számítógépes logisztikán alapuló) olyan lakásgazdálkodási szervezet létrehozását, mely a hajléktalanság felszámolásán túl kellő mobilitási körülményeket teremtene, és rengeteg új munkahelyet hozhatna létre. Fedezetül a lakáscélú megtakarításokon és lakásfenntartási kiadások egybevonásán kívül bizonyos idegenforgalmi bevételeket is figyelembe lehetne venni.
Elkerülhetetlen továbbá, hogy az ipari épületek létesítésénél széleskörű környezettanulmányok készüljenek. El kell érni, hogy a (mezőgazdaság korszerűsítése érdekében is fejlesztendő) vízgazdálkodás fejlesztése során (például az egész Európát érintő hajózóút bővítésénél) a környezetvédelem ne tilalmakat képviseljen, hanem követelményeket, feltételeket fogalmazzon meg, ne akadályozza az elsivatagosodás megállítására irányuló munkálatokat, stb.
A közlekedési hálózatok korszerűsítésénél alkalmazni kellene a föld alatti lehetőségeket is kihasználó többszintes csomópontokat, a közműépítéseknél a közműalagutak építését, hogy ne kelljen kábelfektetéskor vagy csőtörés esetén utakat felbontani és foltozni – és lehetne még bővíteni a XXI. századi technológiák elterjesztésének elemeit.
Talán már az államigazgatás ezirányú átszervezésének meghirdetése is meggyőzhetné az ingadozó szavazói köröket, hogy valóban a közérdek érvényesítésének szándéka hajtja a változtatás híveit, és nem az egyéni haszonszerzés.