Egy William Mac Brazel nevű gazda ismeretlen eredetű roncsokat talált a farmján a poros új-mexikói városka, Roswell közelében, 1947 júliusában. Pár nappal később szólt a seriffnek, az pedig értesítette a légierő közeli támaszpontját. Katonák siettek a helyszínre, és magukkal vitték a rejtélyes leletet.
Először egy helyi újság szellőztette meg, hogy földönkívüliek járművéből származhatnak a maradványok, aztán felkapta az országos sajtó is. Valójában a roncsok egy kémkedésre szánt ballon darabkái voltak, ám a szupertitkos hadászati kísérleteket mégsem leplezhették le, így hivatalosan azt közölték, hogy egy lezuhant meteorológiai léggömb roncsai. Visszaütött a féligazság, de még sok más politikai, kulturális, technológiai, lélektani és üzleti tényező összjátéka is kellett hozzá, hogy megszülessen a roswelli ufó mítosza.
Űrszörnyek évada
Termékeny talajra hullottak a roncsok az Egyesült Államokban, annyi szent. A sci-fi műfaja roppant népszerű volt a múlt század középső harmadában. Olcsó füzetek, képregények szerzői fantáziáltak a világűrből érkező, általában ellenséges szándékú lényekről. A korai ponyvairodalom jellegzetes motívumai, ahogy erre szakemberek emlékeztetnek, összeesküvés-elméletekből köszöntek vissza évtizedekkel később. Az is hamar kiderült, hogy az „érzékenyített” emberek közül sokan képtelenek különbséget tenni valóság és fikció között. A legemlékezetesebb eset az volt, amikor pánikot okozott Orson Welles Világok harca című regényének hangjáték-változata (1938). Ez a hírműsorok stílusában mesélte el, hogy földönkívüliek landolnak New Jerseyben, mire sok összezavarodott hallgató fejvesztve menekülni próbált.
Jócskán felerősítette a „roswelli esemény” visszhangját a háború utáni évek nagy műszaki újdonsága, a televízió is. Néhány hét leforgása alatt több százan jelentkeztek azzal, hogy „azonosítatlan repülő tárgyat” (unidentified flying object, rövidítve ufo) láttak a levegőben. Erre is logikus magyarázatot kínált volna a hadászati célú kísérletezés a légtérben, de a szenzációra éhes csatornák a nemzetbiztonságilag kényes magyarázat helyett a paranormális változatokat harsogták. A tévé képernyőjén a szemtanúk „házhoz vitték” történeteiket, ami a bennfentesség csalóka érzésével ajándékozta meg a nézőt. Ekkoriban terjedt el a „repülő csészealj” kifejezés. Ám első körben ez a csoda sem tartott sokáig: 1947 végére elült az ügy, a következő három évtizedben csak búvópatakként létezett.
Hogy ne vesszen el teljesen, arról Hollywood gondoskodott. A filmipar futószalagon gyártotta a B kategóriás sci-fi-horrort, amelyben idegen jövevények ostromolják a Földet, terrorizálják az emberiséget. Ízelítőül néhány filmcím: It Came from Outer Space (A világűrből jött, 1953), The Beast with a Million Eyes (A milliószemű szörny, 1956), Invasion of the Saucer Men (Csészealjemberek inváziója, 1957), The Blob (A massza, 1958), I Married a Monster from Outer Space (Világűrbéli szörnyhöz mentem férjhez, 1958), Teenagers from Outer Space (Tinédzserek a világűrből, 1959). Felejthető alkotások, mégis nyomot hagytak azokban a nézőkben, akik megint nem tudtak éles határt húzni mozi és realitás között. Külön említést érdemel a 9-es terv a világűrből, amelyet minden idők legrosszabb filmjének tartanak (lásd: keretes írásunkat).
Kommunista ufók
Lényeges társadalom-lélektani faktornak bizonyult a hidegháború paranoiás légköre, amit fáradhatatlanul szított a mindenhol Amerika-ellenességet szimatoló McCarthy szenátor. A nukleáris apokalipszis sötét árnyékában, a hisztérikus szovjetellenes propaganda és a kötelező légoltalmi gyakorlatok közepette nem meglepő, hogy irracionális félelmek gyötörték az embereket. Az átlag amerikai szemében lényegében „földönkívüliek” voltak a kommunisták is: egyet se láttak, annál inkább rettegtek tőlük. Élet és irodalom azóta is produkál hasonló ellenségképet: a NER-univerzumban a migránsok, Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdejében a pomogácsok a láthatatlan fenyegetés. (Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon mondása a zseniális mesében: „Tudjátok meg, hogy az erdőben rettenetesen elszaporodtak a pomogácsok!”)
A Kennedy elnök meggyilkolása (1963) utáni káoszban felvirradt az összeesküvés-elméletek aranykora. Vietnam és a diáklázadások sokkja további bizonytalanságot, bizalmatlanságot, értékválságot okozott az Egyesült Államokban. Nixon elnök botrányos lemondása (1974) beigazolni látszott a lappangó gyanút, hogy „a kormány hazudik” – ez utóbb axiómává vált, vagyis alaptétellé, amelyet bizonyítani sem szükséges. Ebben a közhangulatban tört újra a felszínre a „kozmikus Watergate” (korabeli újságcím). A The Roswell Incident (A roswelli esemény, 1980) című „leleplező” könyv szerzői, Charles Berlitz és William Moore szerint a földönkívüliek látogatását „eltitkolták”. Művük sikerrecept: van benne lezuhant ufó, ármánykodó kormány, félelmetes titok – all in one.
A bő három évtized elteltével előkerített „tanúk” persze már nem arra emlékeztek, amit láttak, hanem arra, ahogy azóta újra és újra elmesélték a történetet, egyre tarkábbra színezve alapjában szürke élményeiket. Az időközben elhunytak nevében rokonok, ismerősök szólaltak meg, és tovább cifrázták, amit amúgy is csak hallottak. Ám ez a nyilvánvaló komolytalanság mégsem ábrándította ki az ufóhívőket: aki hinni akart, változatlanul hitt is. Érdekes, hogy éppen e korszak felismerése a pszichológiában a kognitív disszonancia jelensége (Leon Festinger, 1957). Eszerint ami ellentmond ismereteinknek, elképzeléseinknek, az szorongást kelt, a szorongást pedig sokszor irracionálisan csillapítjuk: akár egyértelmű tényeket is figyelmen kívül hagyunk vagy elutasítunk, ha nem illeszkednek előítéleteink szövetébe.
Roswell mint Mekka
A Szovjetunió összeomlása után Washingtonban elérkezettnek látták az időt, hogy egyszer s mindenkorra eltakarítsák az új-mexikói katyvaszt. Sok száz oldalnyit hoztak nyilvánosságra a légierő irataiból (1994). Ezekből részletesen kiderül, hogy a Mogul fedőnevű szupertitkos hadműveletben speciális hőlégballonokat teszteltek, amelyek az esetleges szovjet atomkísérletek keltette rezgéshullámokat mérték a sztratoszférában, így kulcsfontosságúak voltak a katonai hírszerzésnek. John Haynes ezredes úgy fogalmazott: „Bízunk abban, hogy amint a közvélemény megemészti a jelentést, ez lesz az utolsó szó a roswelli incidens ügyében.” Nagyot tévedett. A beismerésből az ufóhívők egyetlen következtetést vontak le: ha a Pentagon 1947-ben hazudott, nyilván hazudik most is.
A jövőre 75 éves ufómánia nem pusztán túlélte a racionális cáfolatot, hanem azóta is dinamikusan fejlődik, mostanára szerteágazó mitológiává terebélyesedett. Manapság már alig éri el az ingerküszöböt, ha valaki ufót lát, hajmeresztőbb sztori kell a címlapra kerüléshez. (Vö. „Pataky Attila szerint 27 földönkívüli faj él közöttünk”, metropol.hu, 2021. április 5.) Az ezredfordulón ismét közbeszólt a technológia: ahogy a második világháború után a televízió, akkor az internet adott lendületet az űrlényekről és hibrid gyíkemberekről szóló mendemondák terjedésének. A hívők gyorsan felfedezték a világháló nyújtotta lehetőségeket, virtuális közösségekbe szerveződtek.
Hogy a nagyközönség vevő az idegen lényekre, bizonyítja a témába vágó mozifilmek és tévésorozatok – a Harmadik típusú találkozások (1977), az E. T., a földönkívüli (1982), az X-akták (1993-tól), a Támad a Mars! (1996), a Men in Black (1997-től), újabban a Resident Alien (2021) és sok más hasonszőrű produkció – kasszasikere is. A mítosz másik haszonélvezője Roswell városa. Az egykori porfészek nagyszabású ufóvidámparkká nőtte ki magát, vírusmentes időkben ezerszám fogadja a turistákat. A semmi közepén kultikus tisztelet övezi a földet érés helyszínét (ez a nevezetes „ufo crash site”). Roswell az ufóhívők Mekkája lett, ahová egyszer az életben muszáj elzarándokolniuk. Fellendült a vendéglátás, kelendő a szuvenír. Fontos, habár nem eredeti felismerés ez is: ahol álhírekkel etetik az embereket, ott valaki nagy pénzt kaszál.
