Vannak dolgok, amelyek életidegenné, szinte értelmezhetetlenné válnak veretes, szigorú kategóriahasználatot követelő hivatalos szövegekben. Gondoljunk csak a prostitúciót definiáló és szabályozó rendeletekre. Abszurd hatást kelt, hogy törvényi kereteket kap valami, amit körbeleng a vétek. Ha nem is ennyire, de furcsa érzés olvasni pályázati kiírásban, hogy a kormány „a Kárpát-medencei vallási hagyományok megőrzése, valamint életben tartása és élővé tétele (…) érdekében támogatja a vallásos könnyűzene alkotói kiteljesedését elősegítő rendszerek kialakítását és fenntartását, valamint társadalmi kiteljesedését elősegítő rendszerek kialakítását és fenntartását”.
Mi ez? Hova rejti a könnyűzene puha, omlós ízeit, a szórakozás léha kábulatát? A gondtalanság miképpen őrizhet, tehet élővé szellemi hagyományokat? Ráadásul szent hagyományokat? Mi köze a valláshoz? Egy pillanatra minden szó értelmét veszti, és úgy tűnik, mindez csak révült, valóságidegen, kultúrharcos mozgósítás. És szabadon szálló pénz.
Minden szubkultúra
Pedig a vallásos könnyűzene létezik. Mondhatjuk persze, hogy csupán egy szubkultúra, és nem érdemel megkülönböztetett támogatást. De néhány világjáró sorozaton és show-műsoron kívül mi nem szubkultúra manapság? A komolyzene, az opera nem az? Vagy a színház, a filmművészet, az irodalom? Mindegyiknek megvan a maga kis tábora, de azonkívül fölösleges beszélgetést kezdeményezni Bartókról, Nádas Péterről, Pintér Béláról vagy akár Verdiről, Ibsenről, Tarkovszkijról. A vallásos könnyűzene helyzete is ilyen. Aki nem hallgatja, nem is tud róla. Annak ellenére, hogy több évszázados hagyománya van. Annyi elágazással és korszakkal, amelyben már csak szakirodalom tud valamelyest rendet teremteni. De az is van.
A témában ma alighanem Povedák Kinga Gitáros apostolok című munkája, illetve annak alapját képező doktori értekezése (Rockapostolok) nyújtja a legjobb tájékozódást. A kutató a keresztény könnyűzenét vizsgálja, amelyet három alapvető szempont, a zene funkciója, az előadó személyes hite és a dalok tartalma alapján így határoz meg: „keresztény könnyűzenének azokat a könnyűzenei alkotásokat nevezzük, amelyek tartalma a kereszténység tanításához, eszmerendszeréhez kötődik, és keresztény zenészek adják elő liturgikus, dicsőítő vagy evangelizáló szándékkal”.
A gyökerek a XVIII. század végéig, az afro-amerikai lakosság keresztény áttérítésének kezdetéig vezethetők vissza. A folyamatban a rabszolgasorból lassan felszabaduló népcsoport felhasználta saját zenei hagyományait, így születtek meg a spirituálék, amelyekből a XIX. század végére kialakult az evangéliumi tanításokat népszerű zenei formában közvetítő gospel.
Ezek sajátos hangzásvilágából fejlődött ki később a blues, a jazz, a rock and roll világi műfaja, amelyek aztán visszahatottak a vallási életre is, kiérlelve a keresztény könnyűzenét. Povedák Kinga kiemeli a folyamat szinkretizmusát, a vallási és világi formák kölcsönhatását, sajátos összeolvadását. A jelenleg uralkodó áramlatokat pedig így összegzi: „Napjainkra a keresztény könnyűzenének három fő formája különíthető el: 1. a szórakoztató céllal létrejött, koncerteken és dicsőítő koncerteken előadott, keresztény üzenetet közvetítő divatos zene (CCM). 2. A dicsőítő céllal létrejött, liturgikus használatban is megjelenő divatos dalok, valamint 3. a jórészt akusztikus hangszerekkel (Magyarországon gitár, az Egyesült Államokban zongora és gitár) előadott liturgikus dalok, amelyek főként istentiszteleteken, szentmiséken, illetve magánáhítatban kerülnek felhasználásra.”
Elege lett a sodródásból
A felvázolt folyamat a kelet-európai szovjet blokkban, így Magyarországon nem játszódhatott le igazán szervesen. A szocialista kultúrpolitika idegenkedett az új könnyűzenei formáktól, a hozzájuk kapcsolódó alternatív ifjúsági mozgalmaktól, életmintáktól. Miközben a megtűrten működő egyház, főleg alsóbb szinten, azonnal ráérzett mozgósító, közösségteremtő erejére, bár tartott szekularizáló hatásaitól.
A hatvanas évek végétől elindultak a beatmisék, a nagymarosi találkozók, megkezdte pályáját a műfaj hazai apostola, Sillye Jenő. Povedák Kinga izgalmas dokumentumokon, ügynöki jelentéseken keresztül idézi fel ezt a korszakot, amelyben minden politikai színezetet kapott, noha a zenészek többsége nem akarta befolyásolni a közéletet. Később megfordult ugyan a felállás, az állam intenzíven támogatni kezdte a világi pop- és rockzenét, amely természetesen jobban vonzotta a fiatalokat, de a magyar keresztény könnyűzene így is megteremtette kereteit, hagyományait, amelyekből a rendszerváltás óta immár szabadon táplálkozhat. A nagy trendeket követve kialakultak a fórumai, gondoljunk csak a Hit Gyülekezete vagy a Felház zenei programjaira, a nagyobb közönséget vonzó Ez az a nap! rendezvényre. Színvonalas zenészgárda, népszerű előadók képviselik a műfajt, köztük Pajor Tamás, Csiszér László, Pintér Béla, Mező Mihály. De hosszasan folytathatnánk a sort.
Kovács-Simon János (Simi) is a keresztény könnyűzene egyik ismert hazai művelője. Konzervatóriumot végzett jazz-zenész, basszusgitáros, harminc éve tanít a dorogi zeneiskolában. „A műfajnak azt a korosztályát képviselem, amely előbb lett zenész, és csak utána keresztény – kezdi felidézni pályáját. – Játszottam sok helyen, aztán volt egy súlyos balesetem. Elaludtam a volán mögött. Túléltem, és másképp kezdtem látni a dolgokat. Megtértem, elegem lett a sodródásból. Egy tanítványom, Farkas Gábor – ma a Bóbita zenekart csináljuk együtt – elhívott játszani egy templomi együttesbe. Elmentem, egyszerű, afféle popos-rockos zene volt a feladat, de a hely, a közeg felszabadító erővel hatott rám. Igényem lett rá, hogy Istennek zenéljek. Felkerültem Pestre, az Új Jeruzsálem Katolikus Közösségbe, ott játszottam együtt Csiszér Lacival. Itt már a zene is kidolgozottabb volt. Rengeteget turnéztunk.”
A zenész számára fontos állomást jelentett, mikor a nagy sikerű, millenniumi Felvonulás Jézusért demonstráció után részt vehetett a Lakatos Péter alapította Dicsőítő Iskola munkájában. „Csiszérrel, Prazsák Lászlóval, Folk Ivánnal, Pintér Bálával, Gyárfás Istvánnal és másokkal zenei alapokat tanítottunk benne gyerekeknek, gyülekezetben szolgáló felnőtteknek – emlékezik Simi –, és inspirációkat adtunk, hogyan lehet eljutni a dicsőítésig. Mert amikor dicsőítem Istent, lehet, hogy nem tudok jól játszani a hangszeremen, de fel vagyok töltve Isten szellemével, a szívemet-lelkemet beleteszem, és akkor leszakad a menny! És valahol itt a keresztény zene lényege. Nem magunkat mutogatni, hogy mekkora zenészek vagyunk, hanem Istent dicsőíteni! És evangelizálni, dalokkal közvetíteni a hit szépségét, emelkedettségét, az Istennel való találkozás örömét. Gyülekezeten kívül ez nem könnyű, mert akik nem ismerik a keresztény hitvilágot, ufónak néznek. De ha sikerül a szeretetre, a megbocsátásra helyezni a hangsúlyt, áttörhet a fal.”
A zenész ezzel együtt nem kérdőjelezi meg az előadóművészi tehetség fontosságát. „Ezt a zenét alapvetően a szöveg és a belső töltet teszi kereszténnyé – folytatja Simi a fejtegetését. – Kell a csapat élére egy igazi előadóművész, aki meg meri és meg is tudja szólítani az embereket, érzi a reakcióikat, dönteni tud a dalok sorrendjéről. Csiszér Laci remekül csinálja ezt, ahogy Pintér Béla és Pajor Tamás is. Most Mező Misi is megtért, beszállt a dologba, és amikor nem magát fényezi, hanem Istenről kezd beszélni, nagyon hiteles. Kétségtelen, hogy az emberek kezdetben miattuk mennek el az ilyen koncertekre, de idővel Jézus szellemét viszik haza a szívükben.”
Nem kérdés, hogy igen
A kérdés nem is az, létezik-e keresztény könnyűzene (persze, hogy létezik), vagy érdemel-e komoly állami támogatást (persze, hogy érdemel), hanem hogy miért esik ki ma a világi látótérből. Hiszen az idősebb nemzedék számára, a hithez való viszonytól függetlenül, kikerülhetetlen volt, hatott, szellemi-érzelmi töltődést jelentett.
Mivel? Miért idéződhet fel könnyedén Aimé Duval, Joan Baez, Bob Dylan, Ray Repp alakja, Soeur Sourire Dominique-je, a Jézus Krisztus szupersztár, szemben e kultúra mai képviselőivel, alkotásaival? Nem kell eredeti válaszra törekedni. Egyszerűen a vallásos zene legjobb korszakaiban többet jelentett a hitnél, Istennél. Az emberi szenvedésből indult ki, és megpróbált rátalálni az útra Isten vagy egy jobb evilág felé. A spirituálék fohászában ott az emancipálódás vágya. A második világháború után felnövő nemzedék pedig szabadulni szeretne a hazug hagyományoktól, igyekszik a gyökerekig hatolva megtisztítani a jézusi erkölcsiséget, felszabadítani világi energiáit.
Kozmikusnak tűnő próbálkozás volt, de sajnos csak két évtizedig termelt erőt. Új, minden korábbinál átfogóbb technikai forradalom váltotta fel, amely szigorú rendszerben próbálja működtetni a világot, megkeresve mindennek a helyét valamilyen fájlban, mappában. Ennek megfelelően a keresztény könnyűzene ma keresztény – keresztényeknek. Már nem keresi Istent, hanem dicséri, örül neki – mert rátalált. Ami hívő emberek számára nem feltétlenül önbecsapás. És közösségeik életigenlésükkel sokat tudnak segíteni az elesetteknek, mindazoknak, akik elvesztették társadalmi kötődésüket.
Bizniszárnyék
Ami viszont beszűkült helyén sem tesz jót a keresztény könnyűzenének, a gátlástalan kommercializálás. Ennek ijesztő példája volt A Passió című, utcaszínháznak nevezett, ám komoly anyagi forrásokat felemésztő előadás, amelynek brandje Hollandia, Anglia és az Egyesült Államok után hozzánk is megérkezett. A Városligeti Műjégpályára, húsvétvasárnap, egyenes adásban. A produkció Jézus szenvedéstörténetét mutatja be, modernizálva, az adott ország slágereivel. Abban a reményben, hogy ez így nagyon jól fogyasztható népünnepély. A látványos felhajtás fokozása érdekében egy menet egy keresztet is becipel a városból a játéktérbe. Amihez járvány idején persze nem tudnak tömegek csatlakozni, így hát elég sután hat. De ez volt a legkisebb baj.
Még a modernizálás vulgáris sületlenségein is túltehette magát az ember. De mikor az „utolsó vacsorán” a Neoton Holnap hajnaligja csendül fel, Jézus a Piramis ihletésére a
Ha volna két életemmel szólaltatja meg tépelődését („Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen, miért is nem lehetek egyszerre két helyen”), majd Pilátussal azt vágják egymás fejéhez, hogy „Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ!”, felháborodott röhögés szakad fel az emberből. Örül, ha még nem tért meg, mert azt látja, hogy ez az egész jézusi történet egy nyálas giccs.
