Úgy adódott, hogy el kellett adni két kakast.
Ez a mondat a legtöbb olvasóban nem fog kiváltani egyetlen bizonytalan vagy kérdő hangsúlyt sem, ha el kellett, hát el kellett, lapozzunk, mi ebben az érdekes? Bezzeg azokban, akik maguk is baromfit tartanak, kérdőjelek egész sokasága vetülhet fel gyors egymásutánban. Mindjárt elsőként az, hogy miért kell eladni azt, amit le is lehet vágni? Megenni szépen vasárnapra, vörösborral (lehetőleg burgundival) beforralva, s hogy az ízeket ne cincáljuk túlságosan szét, főtt krumplival tálalva, a maradék szaftot meg – már ha tényleg marad - friss, puha kovászos kenyérrel feltunkolva.
Volt részünk ilyenben, pompás étek, mi tagadás.
Csakhogy ez a két ártatlan a szívünkhöz nőtt, a tenyerünkből evett. Mentett kakasok voltak, az egyiket a keltető szorította kissé sarokba, a másikat a kutya nagy tappancsa alól kellett egy békés délutánon kivenni - csak játszott vele, sugallta a szeme, s talán így is volt, mert szárnyashoz azóta se nyúlt –, de ápolásra, dédelgetésre szorult mindkettő. S ahogy az ilyenkor lenni szokott, a nagy babusgatásban óhatatlanul becézgetni kezdte őket az emberfia. Emennek itt olyan hangja van, mint egy kis verébnek, lám, Csipcsirip, a másik meg úgy emelgeti a lábát, mint egy Tánci, kész, el is vesztünk, akit néven szólítunk – leírtam korábban – elveszejteni önkézzel nem fogjuk sosem.
Adtunk esélyt a tisztes öregkorra, felőlünk maradhattak volna az udvarban az idők végeztéig különösebb haszon nélkül, ha nem okoznak ribilliót. Csakhogy ennyi tyúkra három kakas már sok lett, s mivel ereje teljében lévő itáliai alfa hímünk a gyengeségnek szikráját sem mutatta, s bőszen őrködött valamennyi tojó felett – ekkorákat sprintelni nőre féltékenyen vigyázó hímet korábban még sosem láttam –, a két ifjonc egyre izgágább, karcosabb, hogy úgy mondjam, kakaskodóbb lett. Már nemcsak arra kószáló tyúkra ugrottak, de emberi lábra is oda-odakaptak, gyerekkori rossz emléket idézve, úgyhogy menniük kellett a háztól, nem volt mese.
Falubeli vitte el mindkettőt. Egyikért idősebb bácsika jött, szeretettel simogatta már a szemével is, vérfrissítésnek viszi, új ura lesz a baromfiudvarnak jó darabig. Ha erősen fülelünk, tán még a hangját is halljuk majd, átellenben laknak, a patak túloldalán. Másikért két asszony jött, nagy kartondobozzal. Gusztálták kedvtelve, tetőtől talpig, miközben mi arról beszéltünk lelkesen, hogy jószágunk menyire szereti a túrót, lehetőleg azt, amiket házhoz hoznak a tehenészetből, s bizony, ha jó kedve van, tényleg táncra perdül, örömét leli majd benne minden tyúk, de tán még ifjú csirke is.
Nekik aztán udvaruk nincsen, mondták szinte kérkedve, s tuszkolták sietve bele a dobozba édes kincsünket. A víz már forr a sparhelten, a kést is megfenték, vasárnap van, jó ebéd lesz, köszönik szépen, szóljunk máskor is, ha a gyenge szívünk mellé felesleges szárnyasunk is akad.