A Pelikánra Szolnokon figyeltem fel a vízilabdacsarnok előtt. Lécekből összerakott, igazán cuksi kis borzas madár állt ott piros lábán, és vigyorgott öblös, piros csőrével az arrajárókra. Akkoriban már túl voltunk Rogán bronzba öntött Rikkancsán, de még innen Columbo fényesre simogatott bronzkutyáján: kifejezetten üdítő volt látni a bábszínházból szalajtott Pelikánt. Igazán nem is értettem, hogy kerülhetett oda. Elképzeltem, amint szigetelőszalaggal leragasztják a szolnoki képviselők karját a szavazásnál, akik maguktól nyilván egy vízilabdázó vízilabdás szobrát tették volna a bejárathoz, sok fémes izommal a testén. Aztán eltelt egy év, és megértettem, mi történhetett.
Akkor ugyanis a Groupama Aréna előtt felavatták a rozsdamentes acél szálakból épített gigasast, Szőke Gábor Miklós alkotását, amellyel beírta magát az állami-nemzeti művészet- és megrendelés történetbe. Ha úgy tesszük föl a kérdést, mi éri meg jobban a szobrásznak: a Hello Wood akciócsoport tagjaként Szakácsiban óriás tigrisszobrot állítani lécekből a mélyszegénységben élőknek, vagy a Fradi-sas folyományaként fekete párducot szoborni a szegedi püspök luxusstadionja elé, esetleg Atlantába tizenkét és fél méter magas fémsólymot, alighanem borítékolható a válasz. Az állami megrendelők egymás sarkát tapossák a szobrászművész irodája előtt. Hiszen az, amit alkot, merőben egyedi, hatásos ám minden centije érthető. Elég ránézni a műre, és máris látszik rajta, hogy az, ami – és nagy. A szobrász gigaműveket alkot. Hol van már az egyszer volt szolnoki Pelikán a maga bábszínházi méretével, szerény kis faanyagával.
Az állam rendel, és a számolatlan százmilliókért hatalmat és erőt sugárzó méreteket óhajt, közérthetően. A gigakrumplileves legyen gigakrumplileves és csillogjon. A művészet pedig mindenkié, de leginkább azé, aki megrendeli.
A Magyar Nemzeti Bank műértő és műélvező elnökét kilenc, felhőkből előugró, aranyozott oroszlán várja a munkahelyén, és egy tízméteres talapzaton álló, négy méter magas egymással harcoló medve és bika fogadja, amikor beérkezik. Medve alakú medve és bika alakú bika, mint a világon bárhol, ahol még nem unták meg velük azonosítani a tőzsdét. Ez eddig 670 millió. De hogy kilegyen az egymilliárd, most, így a rakétaként gyorsuló gazdasági helyzetben, amikor a magyar csoda receptjéért sírva könyörögnek a bukott nagyhatalmak, a 2021-re tervezett Nemzetközi Vadászati és Természeti Kiállítás „üdvözlőkapuját” Szőke Gábor Miklós készíti majd, tíz tonnányi elhullajtott szarvasagancsból. 16 méter magas és 20 méter széles bőgő gímszarvasbika fején át juthatunk majd az „Egy Semjén Zsolt Természetével” elnevezett kiállításra, amelyre az előirányzott 67 milliárd mellett már tök mindegy a szobrásznak kifizetett apró. Az erdőkben évente vagy száz tonnányi agancs hullik el, ezekből késnyél, ruhafogas vagy testépítő élelmiszer készül. Remélem, hogy a 20 méteres kaput a használat után porítják, és megetetik a szervezőkkel. Aztán nőjenek, amekkorát csak álmodni mernek.